Túl vagyok a CT-n

Előtte való este sokáig nem bírtam elaludni, aztán 5-kor keltünk, így kb. 3 óra alvás után indultunk el Debrecenbe. Időben odaértünk, még várakoztunk is egy keveset. Nagyon igényes a környezet, bőrfotelek, márvány és gránit burkolat, sok üveg, tv (ez utóbbi inkább zavaró volt).  Ha minden kórház így nézni ki, az ember talán kevésbé szorongana, hogy mennyire fognak odafigyelni rá. Az undor és a betegségtudat is sokkal csekélyebb, mint egy hagyományos, lepukkant, büdös kórházi folyosón ácsorogva. (Elnézést, de főleg ilyeneket láttam...)

Egy férfi volt a "koordinátor", aki az elbeszélgetést, a vérvételt intézte, sőt, a felvételeket is ő intézte. Volt még két recepciós hölgy és két ápolónő.
Elsőként kerültem sorra. A második szúrás sikerült. Még most is hálát érzek, amiért annyira finoman, nagy odafigyeléssel keresték a vénámat. Egyáltalán nem fájt a sikertelen szúrás és nem maradt utána fájdalmas, sérült véna. A hematológián még nem sikerült egyszer sem ilyen könnyen megúsznom: "Jajj, elpukkant! Ó szétment! De gyenge,vékony, tekergős vénák! Nem rajtam múlott, nem direkt okozok fájdalmat! Sajnos a kemoterápia miatt ilyenek az erei! Hívok valakit, nem tudom megszúrni!"

Itt is volt azért egy kis gubanc, egész különleges (vagy inkább) extrém élmény várt rám: mikor már bekötötték az infúziót, vagyis inkább a tűt, amit rá akartak csatlakoztatni egy gépre, ami a kontrasztanyagot adagolta, akkor bedöglött a gép. Úgy kell elképzelni, mint egy nagy fénymásológépet. Nyomogatták, hibaüzenetet. Zörgött, búgott, mint amikor kifogy a nyomtatóból a papír. Pittyegtették nagy bosszankodva, közben időnként beindult, akkor tesztkört kértek, s így tovább. Végül persze sikerült beindítani, s a radioaktív fluor belémáramlott. :-)

Háromnegyed órát kellett pihennem, kicsit kuncogtam, mert eszembe jutott a hematológusom tanácsa: "Ne olvasson, ne üljön fel, csak feküdjön. Ne is gondolkozzon, teljes pihenés!"
Aztán kiküldtek a mosdóba és behívtak a CT-re. Most kényelmetlenebb volt a póz, mert ki kellett emelnem az államat, s erőből tartanom. A vizsgálat kb. 25 percig tartott. Az  is más volt ezúttal, hogy várnom kellett 2 órát utána. A radioaktív fluorral eltelve, belelapoztam a váróteremben kihelyezett női magazinba. Hol nyílt ki?

Hazafelé a férjemmel nagyon szenvedtünk az álmosságtól, mindkettőnknek fájdalmasan égett a szeme. Itthon gyorsan hajat mostam, lefeküdtem aludni, s este hétkor ébredtem csak fel. Aztán megnéztük a Hobbitot, ami 3 órás és nagy meglepetésemre a sztori véget sem ér ez idő alatt. Egyébként nagyon tetszett, szeretem Tolkien világát.

Húsvét után, kedden kell mennem az 5. kemóra.

Addig is kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek!

PET CT

Kéretik drukkolni a mai napra, megyünk Debrecenbe a kontroll PET CT-re. Remélem, be tudják szúrni az infúziót, jól sikerülnek a felvételek, jó lesz az út, az időjárás, s főleg az eredmény. Több kérésem ezzel kapcsolatban most nincs, köszönöm. :-)))

Álmodozom...

Mire meggyászoltam  az elvesztett reményeket, úgy éreztem, mintha kitakarítottam volna egy rumlis lakást. Most üres, tiszta, csillog-villog és csak arra vár, hogy újra berendezzem.
Álmodozok - mégis mi legyen benne?!

Legyen benne boldog család, csupa egészséges, összetartó ember, sok közös élménnyel.
Legyen benne egy saját cselló és gitár, hogy újra zenélhessek, mint egykoron. Legyen benne egy zongora, hogy végre megtanuljak klimpírozni, s a gyermekem is játszhasson hangszeren.
Legyen benne egy kreatívan berendezett otthon, különleges, mégis házias ételekkel az asztalon. Legyen hétvégén kelt tészta és sütemény, legyen esténként friss saláta, reggelire pedig langymeleg vajaskifli.
Legyen benne sok-sok utazás. Legyen benne olasz, spanyol és francia nyelv.
Legyen benne fényképezőgép és egy új szakma. Legyen benne siker. Legyen benne nyugalom, béke és derű.
Legyen benne egy  jógaoktató, aki nem akar guruként tündökölni, mégis átadja a tudást.
Legyen benne sok szép emlék, amit még nagymamám hagyott rám. Legyen benne egy családokat segítő szervezet, ahol édesanyám szeretete Napként ragyogva segít a mi generációnkon.
Legyen benne belenyugvás, hogy az Élet úgy lesz szép, ahogy lennie kell, s nekünk legyen rá szemünk, hogy élvezzük is.

Színházban

A Színház Világnapja alkalmából ma három előadást is megnéztem. Kettőben a kishúgom is szerepelt, aki már persze nem olyan kicsi baba, mint amilyennek mind a mai napig látom. Egy gyönyörű, fiatal nő, aki -elfogultság nélkül mondhatom- nagyon tehetséges. Gombóc volt a torkomban, mikor énekelt a színpadon... Olyan boldog és büszke vagyok, hogy szavakkal nem is tudom kifejezni. Édesanyám és a kislányom is ott volt, együtt ültünk a közönség soraiban. A lánykámat is csodáltam, aki végigült három színdarabot, nagy érdeklődéssel, sőt, az egyik mű interaktív jelenetébe be is kapcsolódott. Babusgatta őt a közönség, s csak ámultam, milyen természetes számára, hogy árasztja maga körül a szeretetet.

Teljesen feltöltődtem, azóta is fél méterrel a föld felett lebegek. :-)

Vigyázz! Az élet túl rövid...

Hétvégén meglátogattuk anyósomékat és a férjem nagyikáját. Kaptam tőle egy szép szentképet, a hátoldalán imával. Nem tukmálta rám, csak megkérdezte, szeretném-e, örülnék-e neki. Boldogan indult érte a szobájába, a botjára támaszkodva, s hozta a képet sugárzó mosollyal. Azóta is a kabátom zsebében hordom, mert jó érzés, amikor eszembe jut. Az ima egyébként a következő:

Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya.
Keservét a búnak-bajnak eloszlatni van hatalmad.
Hol ember már nem segíthet, a Te erőd nem törik meg.
Hő imáit gyermekidnek, nem, Te soha nem veted meg.
Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy.
Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya.
Ámen.

Kaptam mást is, szentelt forrásvizet Lourdes-ből, meg egy medált, ugyanonnan. Ezt egy rokon hozta nekem egyenesen a híres forrásból. Mindkettőt ottfelejtettem, amit szégyellek, de már késő bánat.

Aznap este vita támadt köztem és a férjem között egy gyereknevelési kérdésben. Mindkettőnket (na meg persze a gyereket is) felőröl a huzavona, a család ideiglenes széthullása, a betegségem, az egész mizéria. Szerintem a gyerkőc megszenvedi ezt és szorong, amit ki kell adnia, a férjem pedig erre nem mindig tud türelmesen reagálni. Most annyira zokon vettem egy türelmetlen reakcióját, hogy nem bírtam túllépni rajta. S ő úgy ment vissza Budapestre, hogy még mindig élt a konfliktus közöttünk. Összetört a szívem és messzemenően elkeseredtem. A legjobban talán az a mondata fájt, hogy "Az élet túl rövid ahhoz, hogy így bánjunk egymással!" Igaza volt... Estére sok mindent átértékeltem az életemmel kapcsolatban, beleértve a karrieremet, a hobbijaimat, a kapcsolataimat... Ráébredtem, hogy a hedonizmusom ellenére rengeteg ajándékot dobtam el magamtól, sok-sok esélyt hagytam elmúlni, a legszebb reményeket is vállvonogatva engedtem elhalványulni. Ezek után letargikus, minden mindegy hangulatba kerültem s ekkor állapítottam meg: az Élet szar. Aztán röhögőgörcsöt kaptam: de legalább "rövid".

Ezen kuncogtam még másnap reggel is, mert ez a gondolat olyan volt, mint egy paródiája az aznapi nyomorult helyzetnek. Természetesen még kedden reggel kibékültünk, megbeszéltük, ki mit érzett, ki hogyan értette, bocsánatot kértünk és elhatároztuk, hogy törekedni fogunk az ilyen helyzetek elkerülésére. Nagyon szeretjük egymást, ez a legfontosabb, s ez mindennél erősebb.

Ezzel együtt keserű pirula volt ez a vita, de talán mégis megérte, mert sok fontos gondolat megérett bennem. Ezek a levont tanulságok hozzá járultak a fejlődésemhez...

Mindig is volt bennem egy adag "zabszempozitivitás", afféle Carpe Diem! életérzés. Ez most még erősebben megnyilvánul. Még inkább habzsolom az életet. Még fontosabbak a Nagyon Fontos Személyek az életemben. Semmi más nem számít, csak a szeretet és az idő, ami megadatik rá.
Ha úgy akarom, nem viszem a gyerekemet hetekig oviba, hanem egész nap babusgatom, mert nem tudok vele betelni. Ha akarom, egész nap pizsamában vagyok, vagy épp ülök az autóban és megyek, amerre visz az út. Ha úgy tartja kedvem, este tízkor sütit sütök és bűntudat nélkül lakmározok belőle. Ha valakinek nem tetszik az, amit teszek, mosolygok és továbblépek.
Különös, mert olyan, mintha végre szabad lennék, ami elég érdekes, tekintve a betegség béklyózó jellegét. A betegség felégette a megszokott életemet, elvett tőlem mindent, de közben mégis felszabadított, lehetőséget adott, hogy arra figyeljek, ami igazán fontos és értékes. Bármilyen rövid is az Élet, azért mégis csak csodálatos. :-) 

Megint álmodtam...

Március 22-én, ébredés előtt azt álmodtam, hogy figyelmeztet egy álombeli szomszédasszony: rablógyilkosok garázdálkodnak a környéken, jobb lesz vigyázni a házra.
Hanyatt-homlok rohantam a mi házunkhoz, de nem magam miatt, hanem mert ott aludt édesanyám és a testvéreim. Mellettem szaladt Kira, édesanyám németjuhász kutyája, akit sajnos sok éve megmérgeztek.
Mikor a házhoz értünk, bátran odaszaladt a házhoz, hiába hívtam vissza, mert féltettem. Az ajtóra ugrott, hogy megmentse édesanyámat.

Ekkor annyira vert a szívem, hogy felébredtem. Hajnali három óra lehetett, nem is bírtam utána már visszaaludni, folyton a család járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy a hatalmas hóvihar közepette mi lehet velük, a házzal, stb...

Aztán eljött a reggel, telt az idő, s mire édesanyámmal telefonon utolértük egymást, már csak megdöbbenni volt időm. Édesanyám (holott előtte való nap kértem, hogy inkább ne menjen a beharangozott veszélyes hófúvás miatt sehova) elment buszbérletet venni, mert muszáj volt még aznap. A buszállomás közel van a házához, 5 perc séta.

Ahogy hazafelé tartott, megállt a zebránál. Tőle öt méterre egy nő sikoltott, aztán hatalmas dörrenést, csattanást lehetett hallani. Édesanyám látta, hogy jégszilánkok fekszenek körülötte mindenhol. A nő felmutatott a lámpaoszlopra, aminek a vízszintes eleme épp édesanyám fölött volt a magasban. Arról zuhant le egy 60 centis, több kilós jégcsap, végigsúrolva édesanyám hátát.

Akár Kira volt ott, akár más őrangyal, ezúton is köszönöm neki,  hogy vigyázott édesanyámra!

*Még annyit tennék hozzá, így utólag, hogy most olvastam: március 22. az év egyik legerősebb napja lesz és hivatalosan is a 3. Dimenzió végét jelöli. Az Isteni Erő és az Igazság éve 2013, s ezen a napon megnyílik előttünk az ajtó erre az új , szereteten alapuló világra.
Ebben lehet hinni vagy kételkedni, mindenki döntse el maga, mindenesetre szerintem érdekes az Élet. :-)

Egész jól vagyok, hurrá!

Végre elmúltak a rosszullét utolsó kis morzsái is. Igaz, mindkét karom sajog, de ezt már fel sem veszem.
Újra jó az étvágyam, derűs vagyok és tettrekész. Kétszer is kimozdultam, a családi klubba, ahol nagyon jól éreztem magam. A lánykám továbbra sem jár oviba, minden napot igyekszünk kihasználni, kitölteni tartalommal. Sétálunk, autózunk, együtt főzőcskézünk, na meg persze sokat játszunk, bolondozunk és bevallom, este későig fennmaradunk. Olyan meghittek a napjaink, álomszép minden, még az apróbb nehézségek ellenére is.

Úgy volt, hogy a hétvégén vendégeink jönnek, rokonok, akiket nagyon szeretek. A hóvihar viszont keresztülhúzta a terveinket, de remélem, bepótoljuk. A töltött káposztát azért mégis megfőztem ma, mert már  nagyon beleéltem magam. Most rotyog a tűzhelyen. Igazi pirinyó töltelékeket készítettem belőle, sose lett még ilyen mutatós. :-)

A jövő héten papírforma szerint nyugodt hetem lesz, egészen péntekig, amikor megyek a kontroll PET CT-re. Aggódok, hogy tudják majd bekötni az infúziót a radioaktív fluorral, de bízom benne, hogy meg tudják majd ügyesen oldani. Ezúttal a férjem fog vinni, ez nagyon megnyugtat és már előre örülök, hogy végre együtt töltünk egy napot (még ha ilyen apropóból is).

Utána jön az egyik kedvenc ünnepem, Húsvét, s aztán kapom az 5. kemót.

Álom

Ezt muszáj kiírnom magamból, különben egész nap ezen fog kattogni az agyam.

Hajnalban álmodtam valamit.
Mióta beteg vagyok, ritkán álmodok, s megváltoztak az álmaim is. Leginkább helyzetelemző, analitikus, szisztematizáló álmaim vannak. Egy bizonyos témát boncolgatok egész éjszaka, tudományos mélységgel. Ilyenkor gyakran újra és újra ismétlődik egy bizonyos téma, míg végül kínomban felkelek, mert már "unom" az álmomat és megőrjít, ha még egyszer végig kell venni egy tételt. Ebben egyébként az az érdekes, hogy bár nagyon nyitott és érdeklődő vagyok a természettudományok iránt, a Hodgkinról soha nem hallottam és szándékosan blokkolok is szinte minden információt ezzel kapcsolatban. Nem olvastam utána, vagy ha mégis, igyekeztem elfelejteni. Nem akarom tudni a gyógyszerek, az infúziók nevét, sem azt, hogy miből készültek, vagy milyen a hatásmechanizmusuk. Ez nem rám vall, de aztán éjszaka előtör az örök elemző belőlem, s álmomban annyira elmerülök a témában, mint egykor, orvosis koromban. Volt olyan időszakom is, biz' ám!

Ma hajnalban is felébredtem, mert nem bírtam tovább elviselni a nyomást, ami álmomban ért.
Azt álmodtam, hogy haldoklom. Végső stádiumába jutott a betegségem és az orvosok is lemondtak rólam. Már csak napok kérdése volt. Sürgetett az idő, hogy mindent átadjak, elmondjak, ami még fontos. S mi volt fontos? A kislányom.
Sebesen írtam mindenféle kezem ügyébe kerülő papírra, hogy mit szeret, hogy kell vele bánni, mit nem szabad soha mondani neki. Ott állt mellettem, folyamatosan ölelgetni akart, s nekem majd megszakadt a szívem. A család is mellettem volt, ápoltak és még mindig nem adták fel a reményt. Elmondtam nekik, hogy szeretem őket. De aztán újra csak hadartam, mire kell odafigyelni a kislányom nevelésénél. A férjem kelletlenül jegyzetelte, amit diktáltam neki és őrjítő volt, hogy talán nem fog ezekre a dolgokra odafigyelni, nekem meg már nem lesz esélyem segíteni. Ennél is jobban fájt, hogy el kell szakadnom a kislányomtól, hogy többé nem ölelhetem át. Most újra sírok, akár álmomban és az ébredés után...

Hiszek benne, hogy meggyógyulok. Nincs kétség bennem, nem is gondolok arra, hogy másképp lehetne. Erre jön egy ilyen álom. Valahol mégis bennem van a félsz, ezt el kell ismernem. Talán azért jött ez az álom, mert gyötrődve aludtam el, hajnali egyig forgolódtam egy magánéleti kérdés miatt... Talán üzenet, hogy rendbe kell raknom az érzelmeimet, különben nem fogok meggyógyulni? Remélem, hamar elszállnak a következő hónapok és sok évre magam mögött tudom ezeket a gyötrelmeket.

"Kell, hogy legyen egy álmod! Ha elveszted az álmaid, meghaltál."

Minél többet olvasok a lelki egészségről, annál fontosabbnak tűnik, hogy legyen életcélom, legyen miért felkelni, legyen miért élni. Ha nincs értelme, ha eltűnik a tartalom, akkor megreked az ember a letargiában és elveszíti a motivációt. Vannak, akik asszertív tréninget javasolnak, vannak, akik új hobbit, társasági életet, de tény: nem véletlenül vagyunk itt. Sem én, sem Te, kedves olvasó.

Ma találtam az interneten a következő történetet. Valós sztori és úgy gondolom, érdemes megosztani másokkal.

"A főiskola első napján a professzorunk bemutatta magát, majd megkért minket, hogy mutatkozzunk be valakinek, akit eddig nem ismertünk. Felálltam, körülnéztem, amikor valaki enyhén megérintette a vállam. Hátrafordultam, és egy ráncos, öreg hölgy nézett rám mosolyogva, beragyogva ezzel az egész osztályt. Így szólt:

- Szia jóképű. A nevem Rose. 87 éves vagyok. Megölelhetlek?

Nevettem, és lelkesen válaszoltam:
- Még szép, hogy meg!

Erre ő barátságosan megszorongatott.

- Miért van ön a főiskolán, már ilyen fiatal, ártatlan korban?- kérdeztem. Viccesen azt válaszolta:

- Azért vagyok itt, hogy találjak egy gazdag férjet, megházasodjak, és gyerekeket csináljak.

- De most komolyan- mondtam. Kíváncsi voltam, mi motiválta őt, hogy egy ekkora kihívást vállaljon ennyi idősen.

- Mindig arról álmodtam, hogy befejezem a főiskolát és végre eljött az ideje!- mondta.

Az órák után elsétáltunk a társalgóba, és megosztottunk egy csokiturmixot. Gyorsan összebarátkoztunk. A következő három hónapban, minden nap együtt mentünk haza és rengeteget beszélgettünk. Mindig azt képzeltem, hogy egy időutazáson veszek részt, amikor az életbölcseleteiről mesélt. Az év során Rose az egyetem egyik szimbólumává vált, és bárkivel, akivel találkozott, gyorsan összebarátkozott. Szeretett kiöltözni, és szórakoztatta, hogy a többiek felfigyeltek rá. A szemeszter végén elhívtuk Rose-t a foci bankettre. Sosem felejtem el, amit akkor tanított nekünk. Felkonferálták és a színpadra lépett. Ahogy elkezdett beszélni, leejtette a három kártyáját a földre. Egy kicsit zavarban volt és a mikrofonra támaszkodva azt mondta:

- Elnézést, egy kicsit ideges vagyok. Feladtam a sört a böjt miatt és ez a whisky kicsinál! Sosem fogom rendbe szedni ezeket a lapokat, szóval hadd mondjam el fejből amit tudok!

Ahogy nevettünk, megköszörülte a torkát és így folytatta:

- Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert öregszünk. Azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot. A fiatalságnak, boldogságnak és sikernek összesen négy titka van. Nevess sokat és minden nap találj humort az életedben! Kell, hogy legyen egy álmod! Ha elveszted az álmaid, meghaltál. Annyi olyan embert ismerünk, akik úgy járnak-kelnek a földön, hogy halottak és még csak nem is tudnak róla! Hatalmas különbség van aközött, hogy felnősz és aközött, hogy megöregszel. Ha 19 éves vagy, és egész évben csak fekszel az ágyban, anélkül, hogy valami hasznosat csinálnál, akkor is húsz éves leszel. Jelenleg 87 éves vagyok, és ha egész évben az ágyban fekszem, én is 88 leszek. Mindenki megöregedhet. Nem kell hozzá tehetség vagy képesség. Ahhoz, hogy felnőj, mindig meg kell találni a lehetőséget a változásban. Ne sajnálj semmit! A felnőttek általában nem sajnálnak semmit, amit megtettek, inkább azt, amit nem tettek meg. Csak azok félnek a haláltól, akik azt sajnálják, hogy nem is éltek."

(A városi legenda szerint Rose pár hét múlva álmában elhunyt és 2000 diák érkezett a temetésére, az igazság azonban az, hogy Rose nem 87 éves volt, hanem 95 és Nola Ochsnak hívták (ő szerepel a képen is), a szavai azonban, amiket a beszédében mondott, tényleg így hangzottak el.)

Túl a negyediken

Bizonyos szempontból jobb volt, mint reméltem.
Pl. nem volt előtte vérvétel. Ráértem 11 órára bemenni, négy perccel később már csöpögött az infúzió.
Elsőre be tudták kötni! Alig hittem el. :-)
Igaz, szárnyas tűvel, de nem bántam, nem szándékoztam sétálni.

11 órától fél 5-ig tartott csak a kemo, még soha nem volt ilyen gyors, máskor 6-7 óra szokott lenni.
A nővérek kedvesek, beszédesek, mosolygósak voltak, a betegtársak szintúgy. Igaz, csak én voltam ilyen maratoni ideig, váltották egymást mellettem a betegek.
Sok szempontból jobb volt minden, mint korábban. Még megkoronáztam a napot azzal, hogy saját magam vezettem haza, sőt, a lánykámért is elmentem.

Aztán itthon jött a feketeleves. Már hallottam mástól, hogy a gyors kemo nagyobb rosszullétet okozott. Ez sajnos nálam is így alakult. Iszonyatos állapotba kerültem estére. Belázasodtam, vacogtam, rázott a hideg, émelyegtem, aztán végül hánytam is. Abban a tudatban feküdtem le aludni, hogy az alacsony fehérvérsejtszámom és ezek a tünetek talán valami rettenetes dolgot hoznak...

A kicsi lánykám vigasztalóan simogatta a fejemet, csendesen feküdt mellettem a franciaágyon. Még csak négy éves, mégis ilyen komolyan tud viselkedni, ez nagyon meghatott.

Aztán reggelre jobban lettem, elmúlt a lázam. A hányinger és a gyengeség megmaradt.
A bal karomban egyre jobban fájtak az erek, kitüremkedtek és délutánra piroslott a bőröm felettük. Meg se bírtam mozdítani szinte.
Este be kellett adni két injekciót, a vérhígítót és egy új vérképzőt, ami erősebb, mint a korábbi. Addigra kifejezetten morgós lettem... A férjem erre a helyzetre ért haza, hatalmas késéssel. Még örülhettünk, hogy nem ragadt az utakon a hatalmas hófúvások miatt. Most három boldog, családi körben eltöltött nap vár ránk... Nem ragadtunk a havas utakon, van fűtés, van étel (hála édesanyámnak, aki ma is küldött ebédet).
Az élet szép!

A karom fejlődése: először megduzzadtak, majd megpirosodtak a vénák... Aztán meg is feketedtek...

Ma, a harmadik napon még mindig émelygek, meg szédülök is időnként, de a karom kevésbé fáj. Soha nem viselt még meg ennyire a kemo, de remélem, az egy héttel későbbi nyomorúság legalább elmarad majd...
Amúgy jól telik a nap, elcsendesült az éjszakai hóvihar, pilinkélnek a hópelyhek. Az ablakból gyönyörködtem, ahogy a gyermekem játszik a hóban, szinte a derekáig ér. :-)

Felhívott Andi, egy kedves barátnőm, egész feldobódtam. A testvéreim pedig indítványozták, hogy holnap bowlingozzunk. Még nem tudom, be merem-e vállalni, pláne ilyen karral, de az ötlet mindenképp remek!

Nyűgösen - ma lesz a 4. kemo

Kezdek rájönni, hogy ezt a naplót "lelki szemetesként" használom, elnézést, ha valaki véletlenül olvassa... :-(

Éjszaka a kicsi lányommal aludtam. Mosolyogva ébredtem, olyan édes volt, ahogy mellettem szuszogott az ágyban...

Aztán megnéztem a telefonon, hány óra és láttam, hogy valami fészbúk hibát észlelt, újra beléptetett. S ha már beléptem, persze, megnéztem a hírfolyamot. Büszkén és boldogan láttam, hogy édesanyám megosztotta az általunk szervezett programokat (családi klub, stb.).

Majd megpillantottam egy gyönyörű fotót egy habos kávéról, "Legyen szépséges napotok!". Bevillant, milyen szépséges nap vár rám és elsírtam magam. Ettől teljesen megdöbbentem, így inkább tovább nyomogattam a telefont, hátha magamhoz térek.

A következő kép mi volt? Egyszerűen nem lehet véletlen.
Egy ismerősöm "lájkolta" az ismerőse képét. Egy velem egyidős fiatal nőt ábrázolt, infúzióval, fejkendővel.
"Ma (03.12) végre túl vagyok az utolsó KEMO kezelésen! Megcsináltam!!!!!!!! :-)"

Ennél a pontnál kiugrottam inkább az ágyból...

Ma lesz a negyedik kemo. Vajon hányadik szúrásra tudják bekötni az infúziót? Vajon mennyire leszek rosszul? Vajon hogy jutok haza este 8 körül? Vajon el tudom este látni a lányomat, vagy küszködök majd a "mérgezés" tüneteivel?

S ha már itt pötyögök, azt is leírom, vagy megkérdezem inkább saját magamtól: miért nem tudok már olyan optimista és mosolygós lenni? A napsugaras tulajdonságaimra lenne a leginkább szükség, erre itt ülök a ködben, a borús esőben. Mi lesz így velem?

Kemo újra elhalasztva

Már nem vagyok olyan jókedvű, mint pár napja... Bementem hétfőn a vérvételre, a kézfejemen sikerült megszúrni. Kivételesen hazajöttem még a kemo előtt, s mint utóbb kiderült, jobban is tettem.
Fél 12-kor kellett telefonálni, de rossz hírt kaptam: 32 M a fehérvérsejtszámom, azaz a határérték alatt van, nem kaphatom meg a kemot. Be kell mennem a kórházba vérképző injekciókért.

Mikor személyesen találkoztunk, az orvosom azt mondta, hogy szúrnom kell a másikat is. Először fel se fogtam, azt hittem, hogy a vérképző szuriról van szó, amiből egyszerre mindig hármat kell beadnom sorozatban. Aztán esett csak le, hogy a trombózist/tüdőembóliát megelőzendő kell majd injekcióznom magam. Erre eddig  tablettát kaptam, ráadásul csekély mennyiség is elég volt, így most nagyon meglepett és elkeserített a fejlemény, hogy ezentúl még ezzel is meg kell birkóznom nap mint nap. Sírhatnékom volt egész hétfőn... Annyira szorongtam a kemo miatt, de az, hogy halasztani kellett, még jobban felőrölt ezek után. Egy hónap telik el a legutóbbi után, jó ez így vajon?!

Ez a következő napokban azt jelenti, hogy két különböző szúrást kell saját magamtól elviselnem.
Hosszú távon pedig azt jelenti, hogy kék-zöld lesz a hasam az utolsó kemo végéig, ami még jó pár hónap. Várandósan is szembe kellett néznem ezzel a kihívással, de akkor sokkal jobb volt a hozzáállásom, hiszen a gyermekem kihordása és mindkettőnk élete volt a tét. Igaz, a jelenlegi helyzet is ugyanilyen sorsdöntő, mégis...valahogy morgósabb vagyok. Azt hiszem, talán ez megbocsátható.

A hajam rohamosan ritkul, lehet, hogy a hétvégén inkább lenyírjuk géppel, mert így nagyon csapzottnak, ápolatlannak tűnik, hiába küszködök vele.

A gyerekem tündéri, de két naponta kiborul, s vele együtt valamelyest én is. Őt is megviseli a betegségem, meg persze a feszültség, amit időnként nem tudok palástolni. Ja meg az, hogy alig látja az apukáját. "Tovább is van, mondjam még?!"

A kemót csütörtökre halasztotta a doki, de ma felhívott, hogy legyen inkább szerdán (holnap). Már izgulni sem bírok miatta, lesz, ami lesz. Vérvétel pl. nem lesz. Elegem van. Nagyon. Nagyon!

Egy hét lazítás

Kerek egy héttel el lett halasztva a 4. kemoterápia... Emiatt aggódnom kellene, meg persze egyébként is jó lenne minél hamarabb túl lenni az összes kúrán, de gyerekes módon mégis megkönnyebbültem, hogy most végre van egy "jó hetem". Igaz, tarkította némi köhögés és torokfájás, de sebaj! Mára egész jól vagyok.
Lehet, hogy influenzán estem át, legalábbis a kezelőorvosom szerint valószínű, mert ugyanilyen tünetekkel a bentfekvő betegek laborja influenza A lett, de a lényegen nem változtat. Valószínűleg majd csak 5-6 hét múlva tudom kijelenteni, hogy túl vagyok rajta, legalábbis ezt jósolja.

Egyébként is remek kedvem van, a lánykám egész héten itthon volt velem, nagyon jól mulattunk.
Ma pedig nőnap van, ez már önmagában is ürügy az ünneplésre. Meglátogatott az öcsém, finom sütit hozott nekünk. A főnököm is meglátogatott, hogy én is kapjak olyan virágot és bonbont, amit a kolléganőim. Nagyon kedves tőle, jól esett. Kicsit sóvárogva gondoltam a munkára, lenne mit csinálnom, ott a sok félbemaradt munka, a kiépített kapcsolatok... Jó darabig nem térhetek vissza, épp most gondoltam végig, hogy kb. szeptemberre leszek túl az összes kemón, s ez csak a papírforma. Talán idén már nem is dolgozok. (?!)

Holnap kirándulni megyünk a családdal és barátokkal, jó lesz kicsit kikapcsolódni. Még tavaly nyáron kezdtük el szervezni... Vasárnap a családdal ünnepeljük az öcsém névnapját.

Hétfőn pedig jön a következő kemo, úgyhogy lehet, hogy most egy pár napra el fogok tűnni...

Nyavalyás nyavalyák

A torokgyulladásomból kilábaltam, de helyette elkezdtem köhögni. Éjszaka fulladok a legjobban, de ez már csak így szokott lenni a hörghurut esetén. A kezelőorvosom nagyon odafigyel rám, elküldött röntgenre is, biztos, ami biztos. Szerencsére a lelet szerint teljesen ép ma tüdőm. Ez nagyon jó hír, hiszen így afelől is megnyugodhatok, hogy az alapbetegségem továbbra is elkerüli a tüdőmet.

Az elmúlt napokban a köhögés kínzott leginkább, de a hasmenés is utolért, tehát valószínűleg valami vírust sikerült összeszednem. Csak lennék már túl mindkettőn! A jobb karom is fáj még mindig, kenegetem phenylbutazon kenőccsel. Az elpukkant vénák legjobb gyógyírjeként tartják számon, már legalábbis bizonyos körökben (tutira van valami gyógynövényes krém, ami hasonlóképp erősíti a vénák falát, csak még rá kell találnom).
Holnap lenne a negyedik kemo, de el kell halasztani a betegségeim miatt. Jó lenne már túl lenni az összes kezelésen, s egészségesen élvezni az életet. Megélni, megköszönni mindazt, ami megadatott.

Van egy betegtársam, akivel időnként együtt vártuk a vérképet a hematológián. Neki is Hodgkin-kórja van, első stádiumban. Mikor pénteken mentem be a kórházba, összetalálkoztunk. Mint mindig, most is derűs volt, s elmesélte, hogy túl van az utolsó kezelésen. Újra azt tanácsolta, amit korábban: egyek rengeteg nyers zöldséget, mert szerinte ettől bírta a betegtársaknál jobban a kemot. Jó volt látni, hogy meggyógyult.

Végiggondoltam, hogy a betegség első hónapjához képest milyen változásokat éltem át.
Igaz, hogy sok nyűgöm van, de fontos leszögeznem, hogy nagyságrendekkel jobban vagyok, mint a hematológiára érkezésem előtt voltam. Sőt, a második kemo után se voltam még fele ilyen jól sem, mint most. Szépen, lassan gyógyulok. Egyre jobban és jobban vagyok. Hálás szívvel gondolok erre a tényre, valahányszor időm van elmerengeni rajta.

Minden nyűgöm ellenére nagyon boldog vagyok. Hétvége van, újra együtt a család, sőt, még a nap is kisütött. Kell ennél több?