A második kemoterápia

Erre az alkalomra már tudatosabban készülhettem az első kemo után...
Annyiban biztos voltam, hogy nem szeretnék kórteremben feküdni, inkább a "kezelőben" ücsörgök majd, még ha sok is az a 7-8 óra... Édesanyám egyetértett velem, most vallotta csak be, hogy rá is nagyon rossz hatást tett lelkileg a múltkor az a kórterem, vagyis az ott átélt élmények. Szomorúan gondoltunk a nénikékre, akik ott feküdtek, s csak reménykedhettünk, hogy még élnek és már jobban vannak. Nagyon lehangoló egy hematológia osztály élete...

A társalgóban vártuk a reggeli vérvétel eredményét, s egy idős házaspár szóba elegyedett velünk. "A második kezelésre vár, s még van haja?!", csodálkoztak. Nagyon biztattak, hogy tartsak ki, meg fogok gyógyulni. A bácsi is meggyógyult, igaz, másfél évébe került. Trombózis, tüdőgyulladás és egyéb nehézségek léptek fel nála, szinte végig kórházban volt, de jobbnak is találták, hogy ott legyen. Számomra ez krízist jelentene, de nem vagyunk egyformák.

Néhány próbálkozás után a bal kézfejembe kaptam a branült, a legjobb vénám ugyanis iszonyatosan begyulladt és göbös lett, pedig csak kétszer vért vettek belőle. Eléggé neheztelek emiatt, kár érte...
A kezelőben egy bácsi üldögélt még, illetve egy fél órára beült vérátömlesztésre egy velem egyidős lány.
Édesanyámmal a Nők Lapját bújtuk, beszélgettünk, vidáman telt az idő. Még nagyokat nevettünk is, a helyzet ellenére.

Volt azért pár negatívum is: az orvosom szikrázott az idegességtől, sose láttam ilyennek. Hamarosan rájöttünk, vagyis gyanakodtunk, hogy a kollégája miatt dühös, aki lázasan, influenzásan sasszézott közöttünk.
Ránk szólt a dokim, hogy csukjuk be mindig az ajtót (épp tőlünk pár méterre ült a beteg kollégája), s mikor valamelyik nővér nyitva hagyta, mi "kaptunk ki" miatta.
Ami szíven ütött, az viszont egy cikk volt. Ott ülök kemoterápián, s erre az első cím a Nők Lapjában, ahol kinyitom: "Meghalt a bakancslistás lány". Régóta (5 évig) küzdött a Hodgkin-kórral a 17 éves lány, aki január elején örökre elaludt. Mire már kezdtem elhinni, hogy tutira meggyógyulok, kiderül, hogy még egy fiatal lány is belehalhat. Nagyon szomorú lettem, sajnáltam szegényt.

Összességében azért mégis szépen lement ez a kemo, sokat jelentett édesanyám társasága.
Hazafelé egyik barátnője vitt bennünket. Véletlenül épp vele volt egy gyógyító, a hazai láma tanítványa. Azt tanácsolta, tartsak citrom kúrát: 7 napig minden nap eggyel több citrom, aztán leépítve ugyanígy, hogy lúgosítson.
Egyébként az örökbefogadás foglalkoztatott ezekben a napokban, s pont a barátnője is örökbefogadott három gyermeket. Milyen szép is lenne!

UTÁNA:
egy héttel a kemo után újra rámtörtek a rettenetes fájdalmak. Fájtak az izmaim, az ízületeim, leginkább a bal vállam. A lépem mintha szét akart volna robbanni, szemmel láthatóan kitüremkedett a hasamból, a fájdalom pedig mindenfelé sugárzott belőle. A gyomrom is fájt, aztán három nap szenvedés után három napig epét hánytam - már megint. Annyira kikészültem, hogy még az is meghaladta az erőmet, mikor telefonálni kellett valakivel. Feküdni sem bírtam, csak a hányás utáni percek jelentettek megkönnyebbülést.
A fizikai rosszullét lelkileg is lehúzott. Nem tudtam, hogy ezek csak mellékhatások, vagy talán haldoklom?! A jövő bizonytalannak tűnt, s mintha egy sötét mocsárban kellett volna vánszorognom, semerre nem láttam a kiutat. Hiába törekedtem a pozitív gondolkodásra, lassúnak, nehézkesnek éreztem magam és nem találtam a fényt.
Be kellett mennem hasi ultrahangra, ahol rajtam kívül csak gyerekek álltak sorba, röntgenre és ultrahangra várva. Elsírtam magam a felismeréstől, hogy milyen szerencsés vagyok: én vagyok itt, én szenvedek, s nem a gyermekem. A könnyeimet törölgetve adtam hálát Istennek. Egész vígan feküdtem a vizsgálóasztalra, bár sziszegtem a fájdalomtól. Épp a radiológia főorvosnője vizsgált, s megnyugtatott: a megnagyobbodott nyirokcsomóktól eltekintve semmi rendelleneset nem talált, a lépem megnagyobbodott, de ez most természetes. Azt mondta, megérti, hogy valami katasztrofálistól féltem, de csak a kemo mellékhatásai jelentkeztek.

Ezután megnyugodtam, de szükségem volt rá, hogy valaki legyen velünk éjszaka. Az öcsém jött el, a kislányomat pedig elvitte a húgom. A szívem majd megszakadt, hogy nem tudom ellátni, s még el is viszik.
Az öcsémmel vígjátékokat néztünk, közben hánytam vagy kétszer, aztán lefeküdtem aludni. Megnyugtatott, hogy ott alszik a nappaliban és számíthatok rá, ha mégis rosszabbul lennék.
Másnap este még mindig nagyon beteg voltam, akkor jött haza a férjem, s rá egy napra, vasárnapra voltam nagyjából jobban. Másnap pedig már jött is a harmadik kemo, amit inkább elhalasztottak öt nappal.