Ha azt mondom, hogy iszonyatos szorongás vett rajtam erőt az első kemoterápia előtt, akkor még a közelében sem vagyok annak, amit éreztem, amin keresztülmentem. Természetesen elértek hozzám azok a történetek, amikor épp ebbe halnak bele a betegek, vagy azok a filmek, amikor a kemoterápia alatt álló betegek csontsoványan, fekete karikás szemmel révednek a semmibe és már nem reménykednek semmiben, csak várják a végét - így vagy úgy. Az orvosomtól pedig jó előre megtudtam, hogy sajnos ez kifejezetten hánytató jellegű kúra, bár a betegek az infúzió közben jól kihányják magukat, meg otthon talán kicsit még folytatják, de utána kb. 6 napig inkább az erős gyengeség a jellemző.
Olyan iszonnyal és rettegéssel néztem előre, ami teljesen idegen az alapvetően optimista és kitartó természetemmel. A napok pedig csak fogytak, s egyszerre ott ültem a hematológián, vérvételre várva.
Édesanyám elkísért, ami nagyon sok erőt adott. Olyan nagy szükségem volt most a jelenlétére, mint pici gyerekként. Fel sem merült benne, hogy ne jöjjön, kérnem sem kellett. A barátaim is mind szorítottak nekem aznap. A férjem messziről gondolt rám, s nagyon aggódott, izgult értem. Legszívesebben folyamatos telefonkapcsolatot tartott volna velem, de beérte jó pár hívással és interneten keresztüli gyakori üzenetváltásokkal.
Miután megvolt a vérvétel, két órát várnom kellett az eredményére. Felajánlották, hogy mivel most van szabad ágy, fekve is megkaphatom az infúziót. S mivel hosszú órákról van szó, azt tanácsolták, fogadjam el a lehetőséget. Így is tettem, de hamarosan megbántam. Egy hatágyas szobába kerültem, ahol öreg nénikék feküdtek. Aranyosak voltak nagyon. Tőlem balra szegény néni a halálán volt. Folyamatosan hányt, fuldoklott, a családja ugrált körülötte, de nem segíthettek rajta. Iszonyatos volt a hörgés, a hangok, a látvány, a szagok.
Pszichológus barátnőm tanácsát követve megpróbáltam eltűnni a valóságból: fülhallgatót vettem fel, bömböltettem a vidám zenét, a szememet pedig behunytam. Elképzeltem, hogy tengerparton fekszek, s így még a hányinger is enyhült. Ha kinyitottam a szemem, egyből rámtört az émelygés.
Édesanyámmal sokat mosolyogtunk, viccelődtünk. Ezzel együtt is jó pár napra levert mindkettőnket az élmény.
Hazaérve csak annyi erőm volt, hogy beájuljak az ágyba. Még mosakodni sem tudtam, mert benne hagyták a branült a kézfejemben a másnapi vérvétel kedvéért. (A legjobb vénám az előző heti két vérvétel után akkora gyulladt göbös lett, hogy "nem existál". Ezt a vénát korábban remekül tudták használni...)
Másnap szürke arccal ébredtem, erős hányingerem volt. Barackbefőttet tudtam csak enni, egész nap alatt 3 fél barackot eszegettem meg apránként.
A 6. napon rosszul lettem. Heves hasi fájdalmaim voltak, jártányi erőm sem volt. A gyomrom és a lépem fájt a legjobban, egy korty víz sem maradt meg bennem, mégis folyton epét hánytam. Sose láttam ilyen sötétzöld epét. A vérvétel és a hasi ultrahang hasnyálmirigy gyulladást igazolt, így napokon keresztül be kellett járnom infúzióra. Ez nagyon megviselt, mert alig bírtam lépni, a kórházban is csak dőltem, feküdtem, összeroskadva, s megállás nélkül iszonyatosan hánynom kellett. Bevallom, így utólag, hogy úgy éreztem, nem fogom kibírni. Ahhoz se volt erőm, hogy beszéljek, csak vegetáltam és vártam, hogy elmúljon.
Aztán vége lett, egyik napról a másikra. Évike barátnőm krumplipüréje hozta meg az áttörést, az ötödik szenvedéssel teli nap után. Az végre második nekifutásra bentmaradt, másnap pedig már nem is hánytam.
Az orvos úgy döntött, hogy legközelebb kevesebb kemot kapok, mert az enzimszintem arra utal, hogy nagyon-nagyon jól reagálok a kezelésre, s ezért is őrült meg a hasnyálmirigyem. A nyirokcsomók által termelt enzimek gyönyörűen lecsökkentek, a kezdeti érték felére, harmadára, ami ebben a nyomorult állapotomban is hatalmas örömmel töltött el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése