Az 1. PET CT

Újév első napjaiban felhívott az egyik kedves orvos ismerősöm. Mikor végighallgatta, mennyire rosszul vagyok, azt javasolta, ne várjam meg, míg a gégész megkapja a szövettani eredményemet (amit elküldtek különvéleményre egy híres szegedi laboratóriumba), hanem menjek be a hematológiára.
Már másnap bementem, s utólag azt gondolom, nagyon jól tettem. Egy rendkívül alapos, körültekintő, komoly, és lelkiismeretes orvos lett a kezelőorvosom, aki egyúttal kedves és együttérző is. Hatalmas szerencsém van vele.

Rögtön elkezdődtek a vizsgálatok, s máris kaptam néhány olyan gyógyszert is vitamint, amelyek pár nap múlva látványosan csökkentették a rosszullétemet és a fájdalmaimat. Az osztályvezető főorvos és a kezelőorvosom is minden követ megmozgatott, hogy megsürgessék a szövettani eredményt és egyúttal hasonlóan hatalmas elánnal nekiláttak a PET CT szervezésének. A betegtársam sürgősséggel is 5 hetet várt (pedig IV. stádiumban volt akkorra), ehhez képest nekem egy hét múlva már Debrecenben kellett lennem a klinikán.

Egy kedves ismerősöm vitt el, nála jobb útitársat keresve sem találhattam volna. Vidám, kellemes beszélgetőtárs, ráadásul nemrég sikeresen leküzdötte ő is a gyilkos kórt. Megnyugtató a történeteit, tapasztalatait hallani, még akkor is, ha épp azt meséli, hogy a kádban le tudta mosni a hajat a fejéről már a második kemoterápia után. Valahogy ezt is mókásnak tudta feltüntetni, s mégis emberi és őszinte volt az egész. Hamar odaértünk, de jól is tettük, mert bejártuk a klinikát, mire megtaláltuk a PET CT labort. Egy fényűző, modern épületben volt, ami kívül csupa króm és üveg, belül pedig márványpadló, bőrfotelekkel.

Hogyan is zajlott a vizsgálat? Először kikérdeztek, adatok, betegség, stb., utána tájékoztattak a vizsgálat menetéről, s pár percig várakoznom kellett a fotelben ücsörögve. Én voltam az első páciens aznap reggel. Kaptam egy brossúrát, amiben le volt írva minden, amit tudni kell a PET-ről.
Aztán behívtak és kaptam egy radioaktív fluorral dúsított glükózoldatot a vénámba. Nagyon ügyesen, finoman adták be, egyáltalán nem volt kellemetlen. (Bevallom, ez meglepett, mert mindenki tinédzsernek tűnt az ott dolgozók közül, szemtelenül fiatalok voltak, mosolygósak, lazáks, s az egyik ápoló/orvos az asztalon ücsörögve lóbálta a lábát és kérdezősködött.)
Aztán le kellett feküdnöm egy pihenőszobában, ahol egy órát kellett eltöltenem, míg elárasztja a testemet a kontrasztanyag. Egy liter vizet meg kellett innom, ezt odakészítették az ágyam mellé egy kancsóban. Az ágy tiszta volt, de meglepően keskeny, majdnem legurultam róla. Mókás lett volna. Ahogy a fluor is, énekelgettem magamban, hogy "Mizú, mizú, mizúúú?"
Velem szemben, a szoba túloldalán egy öreg bácsi esetlenül forgolódott, fészkelődött, sajnáltam szegényt.

Aztán 50 perc elteltével már jöttek is értem. Ez a CT sokkal hatalmasabb volt, mint az első a másik kórházban. Az egy gyűrű volt egy világos, tágas szobában. Ez három vagy négy gyűrű egymás mellett, egy szűk, sötét, ablaktalan szobában. Az a férfi, aki előtte az asztalon lóbálta a lábát, öregedett 20 évet és a gépet irányította. Fel kellett feküdni itt is egy fém asztalra, fej fölé tartott karral. Ja igen, érdekesség: jó melegen kellett öltözni és nem is kellett levetkőznöm, csak a fémes ruhákat kellett levetni (melltartó, farmernadrág, amin fém alkatrészek is vannak). A melltartótól megszabadultam már előtte a mellékhelyiségben (megjegyzem: tágas és tiszta volt, luxus minőségű lámpákkal, csempékkel, mint egy hotelben).

Itt nem voltak utasítások, hogy mikor lélegezhetek, vagy mit csinálhatok. Egyszerűen csak bearaszolt a asztal, s rajta én, az első gyűrűbe, aztán lejjebb a következőbe, s így tovább. A gyűrűkben pörögtek a lemezek, kellemesen duruzsolt a sok alkatrész, s behunytam a szememet. Talán még aludtam is egy kicsit, mikor elnevettem magam a gondolatra, hogy olyan ez az egész, mint egy elképzelt jelenet a Galaxis útikalauz stopposoknak c. regényben. Aztán újra pihentem, élveztem, hogy semmi fájdalmat, kellemetlenséget nem kell elviselnem, majd szóltak, hogy kész, mehetek is.

Kicsit még aludtam volna, de lekászálódtam a futurisztikus díszlet elemei közül és kimentem. Ott már nem volt semmi teendő, indulhattam haza. Sajnos a radioaktív fluor miatt egy napig kerülnöm kellett a gyerekeket és kismamákat, így aznap nem találkozhattam a kislányommal.

Az eredményt kiértékelték három munkanapon belül és postára is adták. Épp látogatóban volt nálunk a nagyobbik húgom és a barátja, amikor megérkezett. Ahogy elolvastam, döbbenten láttam, hogy a rekeszizom alatt is találtak rosszindulatú nyirokcsomókat, a lép bejáratánál kettőt, illetve nem messze onnan, a nagyerek mellett még egyet. Hiába tanultam két évig eminensen a latint, az agyam blokkolt minden információt, s kétségbeesve kerestük a neten, mi mit jelent.

Ezeken kívül igazolódott a korábbi CT-n látottak eredménye is: a nyaki régióban és a két tüdő között elszórtan is 1-4,5 centiméteres nyirokcsomók ábrázolódtak. De azok legalább fent voltak, most viszont világos volt, hogy nem állt meg ott a kór. Forgott velem a világ.

Felhívtam a kezelőorvosomat, mert az világos volt, hogy ez így már harmadik vagy negyedik stádium. Felolvastam neki a leletet, s azt mondta, hogy ez III. stádium, de ne aggódjak, mert a kezelés minden ponton hat. Ha esetleg nem derült volna ki, akkor is eltűnnének mindenhonnan a rosszindulatú sejtek. Nagyon nyugodt volt a hangja és így az én félelmeim is alábbhagytak.
Később beszéltem a hematológus barátnőmmel, s ő is hasonlókkal biztatott. Ráadásul elárulta, hogy a prognózisom nem csak a stádiumon alapszik, hanem számít a korom, az általános egészségi állapotom, s mindkettő kitűnő, eltekintve magától a betegségtől.

S ezután nem volt más hátra, mint előre: elkezdődhetett a kemoterápia.