Betegtársam, ha elcsüggednél...

Jézus mondja

Egyedül vagy?- Ott vagyok veled
Nincs kihez szóljál?- Beszélgess velem
Nem tudsz aludni?- Imádkozzál
Fáj a magány?- Hagyatkozz rám.

Nincs ki szeressen?- Szeretlek én
Bántanak, megszólnak?- Megértelek én
Elhagyott mindenki?- Én veled vagyok.
Beteg és fáradt vagy?- Gyógyítód vagyok.

Hozzám jöhetsz, amikor érzed
Nem bírod tovább, nehéz az élet
Hozzám jöhetsz, én mindig várlak.
Szívem ajtaja feléd kitárva.

Fontos vagy nekem, nagyon szeretlek
Meghaltam érted ott a kereszten
Ne hordozd tovább egyedül a bajod
Keresztem alatt lerakhatod.

Add kezedet- fogom erősen
Add szívedet- tisztítja vérem
Add életed, s érte cserébe
Örök életet adok tenéked

Megúsztam!

Remek hír,  hogy úgy tűnik, megúsztam a kemo után egy héttel jelentkező menetrendszerinti brutális rosszullétet. Eddig volt már hasnyálmiriggyulladásom, lépmegnagyobbodásom, s hozzájuk epés bántalmak, hányás, émelygés, iszonyú fájdalmakkal.
Napra pontosan jöttek, így a kezelőorvosom sajnálkozva próbált meg felkészíteni, hogy valószínűleg ez így lesz minden egyes körben. De nem! Juhéééé! 

Cserébe, hogy azért el ne szaladjon velem a ló, berekedtem, s a jobb karomban begyulladt végig a véna.

Nagyon tud fájni, még aludni sem tudtam tőle. Bementem a kontroll vérvételre, de szerencsére megkegyelmezett az orvos. Azt mondta, csak akkor jelentkezzek, ha hőemelkedésem vagy panaszom támadna. Ha nincs semmi ilyesmi, akkor jövő héten hétfőn találkozunk a 4. kemoterápián. Az már március! Jajj de jó!!!

Másnap reggel torokgyulladásra ébredtem, makacs hőemelkedésem volt. Furcsa, hogy hőemelkedésnél rosszabbul vagyok, mint lázasan. Teljesen levert a betegség, szédültem, gyenge voltam, ágynak estem. A kicsi lányom megértően viselte ezt a fejleményt, kérés nélkül félretett minden elvárást, játékötletet. Négy évesen olyan tapintatos tud lenni, hogy elámulok. Másnap reggel felkeltünk, aztán rövidesen vissza is feküdtünk, s ő mesét nézett, míg én aludtam. Ebéd után édesanyám eljött, hogy sétálni vigye. Három órán át sétáltak, játszótereztek, még dombot is másztak. Hazafelé bevásároltak, a lánykám kért egy csokit. Csak a pénztárnál derült ki, hogy nem magának: "Ezt a csokit anyának viszem!" Még a pénztárosnő is elalélt, hogy ilyen gyereket még nem látott, aki nem magának kér csokit.

Míg odavoltak, aludtam egy hatalmasat, így az este már egész kellemesen telt. Beszélgettünk, nevetgéltünk a lánykámmal, este beszélgettünk a férjemmel skype-on.
Ma reggel már egész jól voltam, bár a torkom még fájt, s míg mindig beteg voltam. Be kellett mennem a kórházba vérképző injekcióért, a vérvételt nem engedtem. Már csak a bal kézfejemen  van lehetőség bekötni az infúziót, s hétfő mindjárt itt van.

Holnap mennem kell torok kenetvételre, aztán meglátjuk, mi lesz a folytatás.
Mindenesetre nagyon jó a kedvem. A lánykám olyan édes, a férjem szeret, az élet szép!

A paróka

Még valamikor az elején megkérdeztem az kezelőorvosomtól, hogy mire számíthatok, kihullik a hajam a kezeléstől?
Azt mondta, hogy 90 %, de egyébként az infúzióimban nincs konkrétan olyan gyógyszer, amitől tutira kihullana, mégis készüljek fel rá lelkileg. Amint szükséges, ír fel parókát.

Ehhez képest, mikor a második kemora mentem, csodálkoztak a betegtársak, hogy még van hajam. Egyáltalán nem hullott. De még a második után sem. Talán pár szál...
Aztán a harmadik után már csomókban, két hét alatt elvékonyodott a frizkóm... Úgy éreztem, itt az idő gondoskodni a B tervről. Mikor itthon volt a férjem, elmentünk a gyógyászati segédeszköz boltba, amit a barátnőm ajánlott. Az eladó hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, a plafonig felmászott a dobozokért, hogy mindenféle hajat felpróbálhassak. Eredetileg hosszút szerettem volna, de azokról ordított, hogy nem "igaziak". A rövid frizurák közül viszont találtunk egyet, amit a férjem, a lánykám és az eladó hölgy is nagyon dicsért. Megvettük, választottam hozzá bambuszos sapit, sőt, a férjem bátorított, hogy válasszak kendőt is arra az esetre, ha épp nem akarom felvenni valamiért a parókát. Egy rózsaszín alapszínű tetszett a legjobban.
Furcsa érzés volt, kavarogtak bennem az érzelmek. A hála, a meghatottság, a szomorúság, a derű. Annyi aspektusból lehet nézni egy ilyen fejleményt, s úgy döntöttem, a vidám verziót választom: van egy szuper parókám. Még neve is van: Ellen Wille Sky.

Utóhang: A kislányom nagyon büszke a parókámra, ha vendégünk jön, okvetlenül kirángatja a dobozból és magasra tartva lebegteti, majd a fotelre ülteti. :-) Alig várja, hogy hordjam. :-)

A hétvége

Pénteken egész jól voltam, ennek megfelelően a kedvem is remek volt. Sokan telefonáltak, érdeklődtek a hogylétem felől, s megkönnyebbülten nyugtathattam meg őket, hogy minden rendben velem. Nagyon nehéz, ha mindezt hasogató fájdalmak között kell bizonygatni, de nem szeretek panaszkodni és meg szeretném óvni a szeretteimet, barátaimat az aggodalomtól. Az egyik kedves barátnőm figyelmeztetett, hogy igenis adjam ki néha a rossz érzéseimet, különben össze fogok roppanni a súlyuk alatt. Azóta picit bátrabban nyavalygok és ezt a naplót is részben erre a célra szánom.

Szombaton csodálatos napunk volt. A szeretett hobbim, a klubunk nagy napja volt, oklevelet kaptunk, kint volt a sajtó több képviselője is. Színész szavalt, a város nevében is megtiszteltek bennünket, az egyház is kifejezte szeretetteli támogatását, s fő, hogy a klubtagok is ott mosolyogtak a "tömegben", s a nekem olyan kedves édesanyám és kislányom. Délután folytatódott a rendezvény egy komolyabb témával, majd édesanyám finom halászlevét eszegetve vártuk haza a férjemet. Este nyolckor már alig tudtam tartani magam, rázott a hideg, fájtak a karjaim és a hátam. Vettem egy forró, sós fürdőt, majd beájultam az ágyba és édes álomba merültem - úgy 12 órára.

Miután vasárnap felkeltem, megreggeliztünk a családdal, beszélgettünk, játszottunk. Közben egyre jobban tekert a fájdalom, ezúttal a hasam volt a porondon. Dél körülre úgy kimerültem ettől, hogy ledőltem pihenni...és el is aludtam. Délután egész elfogadható volt a közérzetem, tudtam foglalkozni, játszani a kislányommal, még ha "csökkentett üzemmódban" is. Estére egyre jobban fájt a karom és a hátam.
Ezzel együtt boldog voltam ma, együtt voltunk mi hárman, a kis család, s mindannyian szinte ünnepi hangulatban töltöttük a napot. Rengeteg Pumuklit néztünk, kártyáztunk a hercegnős kártyákkal, s estebédre édesanyám finom főztjét ettük.

Ma hajnalban, három óra tájban felébredtem, miután szinte egész forgolódtam kínomban. A jobb karom könyökénél elpukkant egy véna még hétfőn, ez szépen be is gyulladt, megkeményedett, s úgy tűnik, a probléma felkúszott a vállamba. Olyan érzésem van, mint egykor kungfu órán, mikor azt tanultuk, hogyan lehet a váll megropogtatásával a földre kényszeríteni a támadót. A fájdalomcsillapítók sem segítenek, s most feladtam, felkeltem inkább...

Bevallom, rettegek, hogy megint jön a kemo után egy héttel jelentkező rosszullét. A lépem már feszít, a hasam is fáj, hányingerem is van. Nem a fizikai tünetek a legrosszabbak ilyenkor, bár kibírhatatlanok, hanem a félelem, hogy nem tudom ellátni a gyermekemet. El kell hessegetnem most ezeket a gondolatokat, mert ha esetleg igaz a vonzás törvénye, akkor a jóllétet kell most behívnom.
Ma egyébként még itthon van velünk a férjem, aminek nagyon-nagyon örülök. Úgy tervezzük, hogy elmegyünk parókát venni, mert az elmúlt héten sajnos el kezdett csomókban hullani a hajam, s máris látványos a változás.

Fülfájás...megint

Ma reggel arra ébredtem, hogy megint fáj a fülem. Nem is fáj, inkább feszít, s visszhangosan hallok.
Mindezt úgy, hogy tegnap este fogyott el a 21 szem gigantikus Augmentinem. Felhívtam az orvosomat, azt mondta, menjek a FOG-re. Ott jó alaposan megvizsgált egy fiatal orvosnő (vérzett az orrom a pálcájától), azt mondta, felsértettem az orrspray-vel az orrsövényemet, mert nem jó irányba fújtam. De használjam tovább, meg írt fel fülcseppet is, mert beszűkült a hallójárat, ami belső fülgyulladást jelez. A tenyésztés hétfőre lesz csak meg, majd telefonáljak, gyógyszert addig nem ír. 
Utána bementem a hematológiára, mert elfogyott az új gyógyszer, amit szednem kell. Az orvosom felírt egy újabb doboz Augmentint, meg szúrnom kell magam már előre vérképző injekcióval, mert tuti leesik így a fehérvérsejtszámom. Kedden vérvétel. Sanszos, hogy jövő hétre hívnak be a PET CT-re is. 
Azt tanácsolta, vegyük ki a lánykámat az oviból, mert így folyton beteg vagyok, minden ovis baci leterít. 
Aztán még azt is a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek a gyermek előtt a betegségről, ha infúzióra megyek, mondjam, hogy vásárolni, mert nagyon fog aggódni értem, a gyerekeket nagyon megviseli minden ilyen hír. Eddig úgy gondoltam, őszintén beszélhetek (persze a horrorisztikus, fájdalmas részletek elhallgatásával) a gyógyítási folyamatról a picivel, mert ő is kapott már infúziót, amit nagyon szépen feldolgozott, s így megérti, mi miért történik velem. Ezek szerint rosszul tettem. Igaz, sosem ecseteltem a dolgokat, csak derűsen elmeséltem, hogy nem leszek otthon, mert pl. vizsgálatra megyek. Na mindegy, így eső után köpönyeg.
Aztán megkoronáztam a napot azzal, hogy kértem receptet parókára, mert hullik nagyon a hajam a legutóbbi kemoterápia óta. Be is ugrottam egy gyógyászati segédeszköz boltba, vagy 10-12 fajta volt összesen, rövid hajak, egyetlenegy állt csak jól, annak épp 15000Ft az ára. Ja és az orvosom szerint a parókát is titkoljam el, tegyek úgy a gyerek előtt, mintha ez az igazi hajam lenne. Olyan másképp éltem meg eddig a lányommal a kapcsolatunkat, az őszinteséget, egyenességet fontosabbnak éreztem, mint a problémák eltitkolását. Inkább lágyítottam a kontúrokat, de az igazat mondtam. A bizalom számomra felbecsülhetetlen kincs, s nincs, amit ne lehetne megbeszélni ezzel a drága, okos nagylánnyal. Talán végig kell gondolnom, hogy miképp is szeretném folytatni a jövőben.

Ma én mentem érte kivételesen az oviba. Amikor meglátott, otthagyta a kirakós játékot az asztalon, s boldogan kiabált, hogy "Anyaaaa!", s szinte repült át a termen, egyenesen a karjaimba. Fúrta a kis arcát a vállamba, puszilgatott, szorított magához. Az óvónénik is ellágyultak a látványtól...

A mai nap szomorú volt... Nagymamám testvére, Pista indult m a délután az utolsó útjára. Két hónap alatt elvitte a nyelőcsőrák. Annyira jó ember volt, mindig nevetett, remek humora volt, gyönyörű bútorokat készített, sőt, mikor kicsik voltunk, akkor saját készítésű házi játszótérrel várt bennünket. Szedtük a diót a hatalmas fa alatt, szüreteltük a szőlőt, szaladgáltunk a disznóvágáson, vagy épp cucliból etettük a kisbárányt, kecskét.
Isten nyugosztaljon, Pista!

Telefonbeszélgetés egy ismeretlen sorstárssal

Néha nem is sejti az ember, hogy milyen sorsfordító lehet egy beszélgetés...
S ha már a Sorsot emlegettem, milyen érdekes egybeesés, hogy a nevelőapám népdalokat gyűjtve épp egy olyan sorstársamra bukkant, aki két éve meggyógyult a Hodgkinból, sőt, akkor épp egy idős volt velem, a gyereke is ugyanígy négy éves volt, sőt, még ugyanebben a városban is élnek. Egy hónapja terveztem, hogy felhívom Ilonát, de mindig késő este jutott eszembe. Most pedig délután telefont ragadtam, elszántan arra, hogy valami megnyugtató, erőt adó információhoz jussak.
Egy nagyon kedves fiatal nő vette fel a telefont. Először mindketten hezitáltunk, hogy mégis miről beszélgessünk, de aztán felgyorsult a társalgás. Kiderült, hogy neki non-Hodgkin limfómája volt, abból is a legrosszabb fajta, "s ha én ebből meggyógyultam, akkor te is meg fogsz gyógyulni!", mondta.
Elmesélte, hogy annak idején ő is itt kezdte a kezelést, de hamar átment a szomszéd városban lévő Klinikára. Három heteket feküdt bent, mert neki négy napos volt a kemoterápia, utána rosszul volt, aztán leesett a fehérvérsejtszáma, tehát mindig volt valami ok, amiért maradnia kellett. Neki azt tanácsolta az orvosa, hogy a kórházban szenvedjen, de otthon tegyen úgy, mintha egészséges lenne, s neki ez bevált.
Ajánlotta nekem a Corsodyl szájvizet, ami megelőzi a szájüregben kialakuló gombát. Azt tanácsolta, hogy ha fájdalmam van, igenis kérjek fájdalomcsillapítót, ha szükséges, nyugtatót, s ha kell altatót. Kimerülten sokkal nehezebb gyógyulni. Hány éjszakát forgolódtam fájdalmak között, s mégse jutott eszembe! Ugyanez igaz az emésztésre ható gyógyszerekre is, bár nekem a rostban gazdag táplálkozás végül mindig megoldotta a kemoterápia anyagcsere lassító hatását.
Ilona megnyugtatott, hogy az ő kisfia már el is felejtette azt az időszakot, s kérte, hogy ne görcsöljek ezen. A gyerekek teljesen másképp élik ezt meg, őket körülzsongják a családtagok, akik vigyáznak rájuk, inkább az anyuka szenved a gyermek távollétében. Arra is figyelmeztetett, hogy ne a gyerekért akarjak meggyógyulni, hanem magamért. Ne áldozat legyen a gyógyulás, hanem cél! A saját érdekemben és persze azért, mert a gyermekemnek még hosszú évekig szüksége van rám.
Sokat beszélgettünk a gyógyulás lelki oldaláról. Hogy sokan a volt főnöküket, vagy házastársukat, stb. kárhoztatják a betegség kialakulásáért. De be kell látni, hogy mi vagyunk a felelősek, s nekünk is kell tenni ellene. Először is meg kell bocsátani mindazoknak, akik miatt lelkileg letörtünk. Szívből megbocsátani.
S kitartani, hinni a gyógyulásban. Ajánlott egy nagyszerű könyvet: Pósa Ferenc: A betegség mint pótcselekvés. Mindenkinek ajánlom, a hétköznapi "nyavalyáknál" is tanulságos. Nagyon érdekesnek találtam, ahogy levezeti a betegségek kialakulását. Minden betegségből lehet ráadásul tanulni...de csak miután meggyógyultunk belőle! Érdemes a könyvet megvenni, s a nyugodt, egészséges hétköznapokban is forgatni.
(Megtaláltam online formában és még este elolvastam. A nyirokrákról a következőket írja:
"Fizikai tünetei:
Elsőként fájdalmatlan nyirokcsomó-megnagyobbodások észlelhetőek, majd láz lép fel, fogyás, éjjeli izzadások. A nyirokrendszer egyes rosszindulatú folyamatai hihetetlenül gyors lefolyásúak, hetek alatt végezhetnek a beteggel.
Lelki jellemzői:
A belső tűz, a külső-belső védekezéssel kapcsolatos viszonyulások harmóniájának határozott felbillenése.
A ki nem mutatott, de nagyon is létező indulatokkal van szoros összefüggésben. Azokat az érzéseket, amelyeket kifele kell mutatni, maga ellen fordítja, mintegy önmagát hibáztatva, bűnbaknak beállítva saját személyét.
A gyógyulás útja:
Akkor kell kimutatnia érzéseit, amikor azok keletkeznek! Amennyiben másképp keletkezik, úgy fog járni, mint a biztonsági szelep eldugulása után a kukta. Egyre növekszik a belső nyomás és egy idő után az érzelmi megnyilvánulások kicsúsznak a keze közül. Kirobban, egyszerre árad ki a felgyülemlett feszültség és olyanokat is megbánt, akik ezt nem érdemlik meg. Ebből aztán lelkiismeret-furdalása lesz és igyekszik elkerülni a hasonló eseményeket. Ezt egyféleképpen érheti el: elfojtja igazi érzéseit.
Fedezze fel, milyen örömet tapasztal, amikor végre kimondja megfontolt, végiggondolt sérelmeit.)

Nagyon örülök, hogy felhívtam Ilonát, hatalmas lendületet és reményt adott ez a beszélgetés, s nem lehetek eléggé hálás. Ezúton is köszönöm!

A 3. kezelés után

Már nem kellene meglepődnöm, de újra megdöbbentem a kemoterápia erején.
Elszívta az energiámat, a vitalitásomat, tömény undort érzek. Még a víz íze is rettenetesnek tűnik, két kortytól is felfordul a gyomrom. Közben meg szomjazok, olyan rettenetesen, szinte kiszáradt a testem, még aludni se tudok a szomjúságtól. Ha pedig a mellékhelyiségbe kell mennem, felfordul a gyomrom a gyógyszerek szagától. Ki kell bírni ezt a pár napot, utána sokkal jobb lesz...

A 3. kemoterápia

Ez alkalommal egyedül mentem... Nem bíztam benne, hogy megkapom, mert kapart a torkom, így arra számítottam, hogy a vérvétel után hazaküldenek.
Nem így lett...
Reggel 9-re mentem be, de csak 10 után vették le a vért, aztán dél körül szóltak, hogy nagyon jó lett a fehérvérsejtszámom és a hemoglobinom is, szóval megrendelték a koktélt...
Végül kettőkor kötötték be. A negyedik szúrás volt a nyerő. Meg kell küzdeni a kemoért!
Aztán kibírni, ahogy csepeg... Mire a kígyófejeshez érek, mindig elfog valami erős undor, szinte érzem, ahogy a méreg elárasztja a testemet. De ki kell bírni, a gyógyulásért!
Egy másik Hodgkin-os beteg ült mellettem, szegény csak nyöszörgött és hányt. Egy 22 éves fiú, akinek már teljesen eltűntek a rákos daganatai, pedig már a IV. stádiumban volt. Az édesanyjával beszélgettünk, s meglepve tapasztaltam, hogy nekik ajánlották a gombát, amit nekem kifejezetten tiltottak. Egy másik orvos nekik a C-vitamint tiltotta meg, mondván, a kemoterápia célja a sejtek legyengítése. Nem fogadták meg a tanácsát. Ők fél négy körül hazamentek, s egyedül maradtam a kezelőben. A Nők Lapját olvasgattam, nagyon jól elterelte a figyelmemet.
Este fél 8-kor végeztem. Egy nagyon együttérző éjszakás nővérke szurkolt az utolsó fél órában, mert iszonyat lassan akart lemenni az utolsó egy-két deci kígyólé.
Az a barátnőm, akit megkértem, hogy vigyen haza, már addigra hazaért, s nem akartam zavarni, sem más, így levánszorogtam egy taxihoz, elugrottam a lánykámért édesanyámékhoz, aztán hazajöttünk.
Kaptam egy nagy adag finom, friss, illatos fánkot, de csak egy falatot bírtam enni belőle, aztán bedőltem az ágyba, s a lánykámmal mindketten azonnal aludtunk is...

A második kemoterápia

Erre az alkalomra már tudatosabban készülhettem az első kemo után...
Annyiban biztos voltam, hogy nem szeretnék kórteremben feküdni, inkább a "kezelőben" ücsörgök majd, még ha sok is az a 7-8 óra... Édesanyám egyetértett velem, most vallotta csak be, hogy rá is nagyon rossz hatást tett lelkileg a múltkor az a kórterem, vagyis az ott átélt élmények. Szomorúan gondoltunk a nénikékre, akik ott feküdtek, s csak reménykedhettünk, hogy még élnek és már jobban vannak. Nagyon lehangoló egy hematológia osztály élete...

A társalgóban vártuk a reggeli vérvétel eredményét, s egy idős házaspár szóba elegyedett velünk. "A második kezelésre vár, s még van haja?!", csodálkoztak. Nagyon biztattak, hogy tartsak ki, meg fogok gyógyulni. A bácsi is meggyógyult, igaz, másfél évébe került. Trombózis, tüdőgyulladás és egyéb nehézségek léptek fel nála, szinte végig kórházban volt, de jobbnak is találták, hogy ott legyen. Számomra ez krízist jelentene, de nem vagyunk egyformák.

Néhány próbálkozás után a bal kézfejembe kaptam a branült, a legjobb vénám ugyanis iszonyatosan begyulladt és göbös lett, pedig csak kétszer vért vettek belőle. Eléggé neheztelek emiatt, kár érte...
A kezelőben egy bácsi üldögélt még, illetve egy fél órára beült vérátömlesztésre egy velem egyidős lány.
Édesanyámmal a Nők Lapját bújtuk, beszélgettünk, vidáman telt az idő. Még nagyokat nevettünk is, a helyzet ellenére.

Volt azért pár negatívum is: az orvosom szikrázott az idegességtől, sose láttam ilyennek. Hamarosan rájöttünk, vagyis gyanakodtunk, hogy a kollégája miatt dühös, aki lázasan, influenzásan sasszézott közöttünk.
Ránk szólt a dokim, hogy csukjuk be mindig az ajtót (épp tőlünk pár méterre ült a beteg kollégája), s mikor valamelyik nővér nyitva hagyta, mi "kaptunk ki" miatta.
Ami szíven ütött, az viszont egy cikk volt. Ott ülök kemoterápián, s erre az első cím a Nők Lapjában, ahol kinyitom: "Meghalt a bakancslistás lány". Régóta (5 évig) küzdött a Hodgkin-kórral a 17 éves lány, aki január elején örökre elaludt. Mire már kezdtem elhinni, hogy tutira meggyógyulok, kiderül, hogy még egy fiatal lány is belehalhat. Nagyon szomorú lettem, sajnáltam szegényt.

Összességében azért mégis szépen lement ez a kemo, sokat jelentett édesanyám társasága.
Hazafelé egyik barátnője vitt bennünket. Véletlenül épp vele volt egy gyógyító, a hazai láma tanítványa. Azt tanácsolta, tartsak citrom kúrát: 7 napig minden nap eggyel több citrom, aztán leépítve ugyanígy, hogy lúgosítson.
Egyébként az örökbefogadás foglalkoztatott ezekben a napokban, s pont a barátnője is örökbefogadott három gyermeket. Milyen szép is lenne!

UTÁNA:
egy héttel a kemo után újra rámtörtek a rettenetes fájdalmak. Fájtak az izmaim, az ízületeim, leginkább a bal vállam. A lépem mintha szét akart volna robbanni, szemmel láthatóan kitüremkedett a hasamból, a fájdalom pedig mindenfelé sugárzott belőle. A gyomrom is fájt, aztán három nap szenvedés után három napig epét hánytam - már megint. Annyira kikészültem, hogy még az is meghaladta az erőmet, mikor telefonálni kellett valakivel. Feküdni sem bírtam, csak a hányás utáni percek jelentettek megkönnyebbülést.
A fizikai rosszullét lelkileg is lehúzott. Nem tudtam, hogy ezek csak mellékhatások, vagy talán haldoklom?! A jövő bizonytalannak tűnt, s mintha egy sötét mocsárban kellett volna vánszorognom, semerre nem láttam a kiutat. Hiába törekedtem a pozitív gondolkodásra, lassúnak, nehézkesnek éreztem magam és nem találtam a fényt.
Be kellett mennem hasi ultrahangra, ahol rajtam kívül csak gyerekek álltak sorba, röntgenre és ultrahangra várva. Elsírtam magam a felismeréstől, hogy milyen szerencsés vagyok: én vagyok itt, én szenvedek, s nem a gyermekem. A könnyeimet törölgetve adtam hálát Istennek. Egész vígan feküdtem a vizsgálóasztalra, bár sziszegtem a fájdalomtól. Épp a radiológia főorvosnője vizsgált, s megnyugtatott: a megnagyobbodott nyirokcsomóktól eltekintve semmi rendelleneset nem talált, a lépem megnagyobbodott, de ez most természetes. Azt mondta, megérti, hogy valami katasztrofálistól féltem, de csak a kemo mellékhatásai jelentkeztek.

Ezután megnyugodtam, de szükségem volt rá, hogy valaki legyen velünk éjszaka. Az öcsém jött el, a kislányomat pedig elvitte a húgom. A szívem majd megszakadt, hogy nem tudom ellátni, s még el is viszik.
Az öcsémmel vígjátékokat néztünk, közben hánytam vagy kétszer, aztán lefeküdtem aludni. Megnyugtatott, hogy ott alszik a nappaliban és számíthatok rá, ha mégis rosszabbul lennék.
Másnap este még mindig nagyon beteg voltam, akkor jött haza a férjem, s rá egy napra, vasárnapra voltam nagyjából jobban. Másnap pedig már jött is a harmadik kemo, amit inkább elhalasztottak öt nappal.