A tizedik

Nagy változás következett be: orvost és kórházat váltottam!
Mostantól egy neves budai kórházban gyógyulok. Kinézetre kívül-belül olyan, mint egy magánklinika, s más szempontból is hatalmas változást jelent: az ápolók, a nővérek, az orvosok mind derűsek, kiegyensúlyozottak, kedvesek. Nem hibáztatják a beteget, hogy nincs vénája, nem jajveszékelnek, ha be kell kötni az infúziót. Nagyon odafigyelnek, elsőre bekötik, s nem olyan fájdalmas sem közben, sem utólag a szúrás helye. Az infúzióhoz modern csövek vannak, ezért nincs szükség arra, hogy egy kórházi lepedővel fedjék le az infúziós állványt a fényérzékeny gyógyszer miatt. Sőt, digitális az állvány, így folyamatosan érzékeli a vénák állapotát, megáll és sípol, ha valami nem stimmel.

Az orvossal kedden találkoztam először, szerdán kikértem a papírokat a régi kórházból (egyúttal elbúcsúztam az orvosomtól, akire mindig hálás szívvel fogok gondolni, s a nővéreknek is vittem Merci csokit, köszönetképpen a sok-sok szurkálásért). Mikor a véleményét kértük az új orvosomnak, akkor nagyon bizakodó volt. Azt mondta, hogy a köztes CT olyan jól sikerült, hogy csakis tökéletes eredményt várna ilyenkor minden hematológus a kezelések végén. A férjem rákérdezett, hogy rendben, de hogy készüljünk, mi van ha mégsem sikerül? "Olyan nincs, hogy mi van ha nem, csak olyan van, hogy mi van ha igen! Közölte ellentmondást nem tűrőn az orvos. Micsoda különbség az előző kórház osztályvezetőjének negatív jóslataival szemben!

Csütörtökön már Budán kaptam a kemót. Így ünnepeltem a 4th of July-t, bár mivel nem vagyok amerikai, így ez nem viselt meg különösebben. Egy közeli rokonom most ott tölti a nyarat, azt mesélte, hogy a családok kint ülnek a házuk előtt a gyepen és piknikeznek remek hangulatban.
Először megvizsgált az orvos, aztán elkísért vérvételre, majd a kemoterápiás terembe. Ez két hatalmas terem, egybenyitva. Fehér, kényelmes, állítható székek vannak. A falak is fehérek, van plazmatévé, festmények, az ablakokon át öreg fákat lehet látni.

Hozzá kell tennem, hogy a szokottnál is jobban féltem, mert itt végképp nem tudtam, mire számíthatok. Mikor bekötötték az infúziót, s megláttam, hogy szinte ömlik, akkor elöntött a pánik és kitört belőlem a sírás. A régi kórházban mindig hangsúlyozták, hogy az első üveg infúziót egy óra alatt kell beadni (itt fél perc alatt megkaptam, szuri formájában a hátsómba), aztán a másodiknak egy óra (itt 15 perc), a kígyófejesnek 3 óra (itt egy óra) a megadott ideje. Az utolsót is szuriban kaptam a branülbe.
S megtörtént, amitől mindig féltem: hánytam kemó közben. Kétszer is. Csorogtak a könnyeim, a férjem simogatta a lábamat, szaladgált az ágytállal. Olyan sokat jelentett, hogy velem volt! Közben meg gyötört a bűntudat, hogy ilyeneket kell mellettem átélnie. A holtomiglan-holtodiglan pillanatában egyikünk se gondolta, hogy alig harmincévesen majd ilyesmiken megyünk át.

Itthon a szokásos alapos zuhanyzás után lefeküdtem aludni. Nagy különbség volt, hogy ez már délután kettőkor megtörtént, nem hétkor vagy nyolckor...
Az utóhatás most is több mint egy hétig eltartott, de ezúttal is erőt vettem magamon és tettem-vettem pár nap után. Nagyon sokat segít, ha kimozdulok. Még ha csak egy fagyira is, vagy venni a gyerkőcnek egy buborékfújót. A férjem támogat benne, pedig ő inkább otthonülő típus. Elmentünk moziba, nagyon jól éreztük magunkat. Idén először shoppingoltam is, van pár új felsőm, nagyon örülök nekik.