Előzménye ugye az volt, hogy nem kaptam meg hétfőn, menjek be kedden. Mielőtt bementem volna, felhívtam a kezelőorvosomat, aki azzal kezdte, hogy "Most hallom, mi történt..." (szerintem egy darabig emlékezetes lesz az ott dolgozóknak a beteg, aki finoman elmondta a véleményét a Nagy Fehér Köpenynek).
Aztán mondta, hogy hívjam vissza, megnézi a gépben, hogy milyen lett az eredménye (a nagy kegyesen elvégzett) vérvételnek. Visszahívtam, nem vette fel. Aztán újra próbálkoztam, kinyomta. Ezt játszottuk kb. 11-ig, mire felvette és feldúltan közölte, hogy "Nem találják a laborban a leletét. Most már nem nyugszom, míg elő nem kerítik." Aztán újabb fél óra múlva sikerült kiharcolnia az infót: megvolt a kémcső a véremmel, de az oszt.vezető főorvos (igen, aki olyan "empatikus"), nem adott hozzá laborbeutalót, így nem tudták, mit kell rajta vizsgálniuk... Újabb vérvételre lesz szükség, de mivel mire eddig eljutottunk, majdnem dél lett, el kellett halasztani szerdára. Na így lett a hétfői kemóból szerdai...
A három székből a legkényelmetlenebbet kaptam, a másik kettőn egy bácsi és egy középkorú nő ült, vért kaptak. Pár perc után nagyon kínlódtam, pedig még jó pár órát kellett ott ücsörögnöm. A jobb kézfejembe kötötték be a tűt, s míg lement az első üveg infúzió (hányinger ellen), addig mellettem ült az ápolónő. A középkorú nő, aki vérátömlesztésen vett részt, teljesen felvillanyozódott a látványtól és csillogó szemmel érdeklődött, hogy "A leukémiásoknak fáj valamijük?" Úgy tettem, mintha nem hallanám, erre újra megkérdezte. Az ápolónő is ledermedt, aztán semleges hangon válaszolt, hogy nem, csak végstádiumban, amikor erős csontfájdalmaik vannak. A hölgy boldog mosollyal dőlt hátra. Aztán később a bácsi is beszélgetni akart, hogy hol dolgozok, mert a fia is munkát keres, s mint kiderült, hasonló diplomával, mint én. Ajánlottam neki néhány céget, ahol jó eséllyel találhat munkát, aztán a bácsi hazament. Erre a pillanatra várt a középkorú nő, aki újra felvette a nemlétező beszélgetésünk fonalát: "Na és nálad hogy derült ki, hogy baj van?"
Ekkor még a hétfői sokkhatás alatt álltam, sírhatnékom volt, próbáltam táplálni magamban a reményt és nagyon nem örültem, hogy a betegségemről kell beszélnem. Sőt, most jöttem rá, hogy egyáltalán nem szeretek róla beszélni, legalábbis idegenekkel. A barátaimmal, családommal szívesen, hiszen őket valóban érdekli a sorsom, de a kórházban sokszor csak érdekes eset vagyok, ahogy az akupunktúrás orvosnak is az voltam. Korábban mindig válaszolgattam, még ha titokban a fogamat csikorgattam is kínomban, ám most legnagyobb meglepetésemre meghallottam, amint nyugodt, kedves hangon ezt mondom: "Nem szeretnék erről beszélni." A hölgy meghökkent, majd csendesen elnézést kért. Mosolyogva megnyugtattam, hogy semmi baj. Talán másnak apróság, számomra viszont hatalmas fejlődés, hogy meg tudtam ezt tenni.
Időközben résztvettem egy asszertivitás tréningen, amit a rákbetegeknek sok helyen ajánl a szakirodalom. A hatása szép lassan, de annál határozottabban érzékelhető. Sosem tudtam kiállni magamért, mindig alázatosan fejet hajtottam, bocsánatot kértem azért is, amit el sem követtem, gyötrődtem, hogy mások elfogadnak-e, küzdöttem mások elismeréséért, s persze ha kértek tőlem valamit, soha, de soha nem mondtam nemet. A kívülállók persze nem mindig ezt látják, hanem egy mindig vidám, lendületes, örökmozgó fiatal nőt, aki szintén én vagyok, node nekem is vannak gyenge tulajdonságaim. Mindig csodáltam azokat, akik nem tipródnak egy-egy kellemetlenebb mondat után hetekig, vagy magasról tesznek arra, hogy mások mit gondolnak róluk...
A Hodgkin-kór kifejezetten az ilyen jellemvonásokkal rendelkező, szorongó emberekre jellemző. S ha valamiért bele kellett esnem, akkor talán azért, hogy végre megerősödjek és abbahagyjam a folyamatos aggodalmaskodást mások véleménye kapcsán. Jól haladok. :)
Szóval ment szépen az infúzió, egyik üveg a másik után... Közben meghallgathattam a helyiségbe nyíló másik apró szobából az osztvezető hangos okfejtését a legutóbbi konferencián elhangzottakról.
Amikor már egyedül voltam, megjelent Adjunktusnő, mosolyogva leült a mellettem lévő infúziósszékbe. Ez tipikusan olyan pillanat volt, amikor a tettek többet mondanak ezer szónál... Én értettem az üzenetét...
Kicsit beszélgettünk, aztán újra egyedül maradtam, egészen estig, mint általában. Időnként benéztek rám az ápolónők, aztán végre vége lett. Rosszul voltam, mintha sűrű ködben, vagy mocsárban úsztam volna, s lépni sem bírtam, az egész testem össze volt törve. Összeszedtem magam és elindultam haza. Bár felajánlották a barátaim,hogy hazavisznek, odajutnom mégis autóval sikerült, így inkább hazafelé is magam mentem. A kórház előtt parkoltam (horror pénzért), így nem kellett messze gyalogolnom. Otthon a szokásos ütemben zajlottak a dolgok, fürdés, rosszullét, telefon a családtagokkal, aztán alvás, rosszullét, s így tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése