Ha szeretsz valakit és már nincs veled

Sok szerettemet elveszítettem... Túl sokat. Édesapámat, testvéremet, legjobb barátnőmet, imádott dédimet, két nagypapámat, közeli nagynéniket, nagybácsikat. Halálfóbiám lett, folyton attól rettegek, nehogy még valakit elragadjon a halál. Segít, ha arra gondolok, ők már átmentek a Szivárványhídon, egy olyan dimenzióba (nevezhetjük Mennyországnak, hiszen az), ahol nincs fájdalom, nincs harag, nincs bánat. Minden folytatódik tovább, a boldogság jegyében. Hiszem, hogy ott találkozunk mindannyian, ha ez a röpke kis életünk lecseng.

Arra gondoltam, megosztom ebben a blogban Mary Elizabeth Frye versét. Nekem már sokszor segített. Szeretném, ha majd egyszer (reméljük, soká) átsétálok a boldogabb életbe, s egy darabig távol kell lenni a szeretteimtől, akkor nem gyászolnának, nem sírnának, hanem mosolyogva gondolnának rám. A lényeg nem a porban van, ez csak test, a lélek halhatatlan.

Ne állj zokogva síromnál, 

Nem vagyok ott.

Nem alszom.

Ezer fúvó szélben lakom,

Gyémánt vagyok fénylő havon, 

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén, 

Ott vagyok a reggeli csendben, 

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár, 

Csillagfény sötét éjszakán, 

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok,

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, 

Nincs is halál.