Már a 11-en is túl vagyok!

Hamar elszaladt ez a két hét... Elfelejtettem említeni, hogy az is nagy különbség az új kórházban, hogy itt nem halogatják a kemót. Legalábbis csak nagyon indokolt esetben, pl. megfázásnál sem, kivéve ha lázas a beteg, akkor viszont sürgősségi ellátásban részesül, hogy meggyógyuljon. Az új orvosom szerint nagyon veszélyes a halasztás, mert a gyógyulás sikere múlik rajta (ezt ugye más megfogalmazásban már hallottam valahol). Így tehát nem volt kérdéses, hogy tegnap megkapom szépen a két hét elteltével a kemót.

Először bekötötték a branült, a jobb könyököm alá (itt csak végső esetben kötik kézfejbe és el voltak borzadva, hogy mennyire szét lett szúrva mindkét kézfejem, meg hogy milyen feketére égtek a vénák a karomban - állítólag a kígyófejes infúziót lassabban csepegtetve ez is mérsékelhető lett volna, nem szabad fájdalmat érezni, s én hányszor viseltem el a fájdalmat fogcsikorgatva, reszketve!).
Aztán vért vettek, de a branülből nem akart jönni, ezért a kézfejemből egy kisebb tűvel. Nem is maradt nyoma, szemben azzal a vérvétellel, amit még a régi helyen csináltak februárban, most is ott a sebhely a kezemen, a könyökhajlatomban pedig teljesen szétment a legjobb vénám egy vérvétel során - a legjobb nővér által).

Utána egy félórát kellett várnom, megvizsgált az orvos. Kérdezte, hogy változott-e a súlyom? Mondtam, hogy nem. Erre ő: "Sajnos!" Elfogott a nevetés és egyetértésemet fejeztem ki, mire ő csóválta a fejét, hogy nem tesz jót a gyógyulásnak a hízás, meg ő szigorúan fogja a betegeit, mert akár 20 kilót felszednek, aztán nem lehet leadni. Elmeséltem, hogy az én hirtelen felszaladt plusz tíz kilómnak nagyon örült mindenki, azt mondták, hogy a gyógyulás jele. S azt is, hogy remélem, le tudom majd adni, ha meggyógyultam, mert a betegség előtt is rendszeresen futottam és tornáztam. Azt mondta a doki, hogy ez remek, akkor máris kezdjek mozogni. (Nem tudom, melyik testrészemmel, a karjaim a vénák miatt nem bírják, a lábaim vizenyősek és el vannak macskásodva, teljes erőmből se tudom behajlítani őket), szóval így elég nehéz. De bízok benne, hogy a kemók utóhatásának elmúltával majd újra visszafiatalodok ebből az agg testből a harmincas, fiatal testembe, s akkor majd jógázni akarok és futni. Amúgy a bőröm is sokat öregedett, a szemem alatt megszaporodtak a ráncok és a lábfejem siralmas, mint egy nénié. Vettem krémet. Mindenre van megoldás, csak akarni kell, hehehe.

A kemó közben most nem hánytam, de eléggé reszkettem, aztán mikor hazajöttünk és lezuhanyoztam, akkor a férjem bement dolgozni. A lányomnak bekapcsoltunk egy hosszú mesét, de hamarosan elnyomott az álom és sajnos a rosszullét is rámtört. Egyre jobban reszkettem, aztán belázasodtam. Elkezdtem hányni, szenvedtem, fájt a gyomrom, a fejem meg úgy lüktetett, hogy szinte rémisztő volt.
Kb. másfél óráig bírtam, aztán elvánszorogtam a hálószobáig, minden erőfeszítést bevetve felhívtam a férjemet, hogy jöjjön haza hamarabb, mert nem bírok így a lányunkra figyelni. Azonnal elindult, s hazaérve látta, hogy a kislányunk alszik a kanapén (délután!), én meg önkívületben reszketek a hálóban. Arra ébredtem fel csak, hogy kicseréli rajtam a borogatást, aztán újra és újra, míg le nem ment a lázam. Nem nagyon volt tiszta pillanatom. Onnantól  már nem hánytam és miután a lázam is lement, elaludtam.

Reggel pihenten és sokkal jobb közérzettel ébredtem, így ma már mostam, főztem, pakolásztam is.
Holnap elutazunk pár napra nyaralni, már alig várom. Remélem, bírni fogom, de egyébként is úgy tervezem, hogy csak fekszek majd az árnyékban és élvezem az életet.