A 7. kemo

A második után távolinak és elérhetetlennek tűnt, ma pedig már túl vagyok a hetedik kezelésen is.
Ahogy az egyik kedves barátnőm fogalmazott, szépen fogynak a kezelések, lassan túl leszek rajtuk.
A megelőző két napot igyekeztem hasznosan és tartalmasan tölteni. Próbáltam mindenkire és mindenre időt szakítani. Szerda este megkoronáztuk azzal, hogy ellátogattunk a közeli tóhoz édesanyámmal és a kislányommal, finom fagyit ettünk és beszélgettünk.

A múltkori rosszullét emléke még elevenen kísértett, bár jól palástoltam, rettegtem, mi vár rám.
A férjem azzal nyugtatott, hogy mivel hétfőn fájt a torkom, biztos alacsony lesz a fehérvérsejtszámom és elmarad a kemo. Ennel persze nem szoktunk örülni, de megnyugtatásképp egész jól bevált.
A reggeli vérvétel gond nélkül lezajlott, kivéve, hogy utána pityeregtem egy sort, mert szemtanúja voltam, ahogy a nővérke átad egy botot és egy sporttáskát, meg egy nejlonzsáknyi ruhát egy fekete ruhás nőnek.

Az orvosom megvizsgált és nem hagyta nyugodni, miért vagyok ennyire kiborulva. Végül zokogva elárultam, ő pedig szomorúan mosolygott, őt is megviseli minden egyes haláleset, ráadásul minden napra jut egy újabb ezen az osztályon. Minden elismerésem az összes hematológián dolgozónak, amiért kitartóan dolgoznak és segítenek, gyógyítanak, az összes megrázó élmény ellenére.

Aztán elmentem a családi körbe, ahová járok. Teljesen felvidultam, nagyon-nagyon jól éreztem magam, sokat nevettünk, beszélgettünk. Fél 12-kor felhívtam az orvost és megtudtam, hogy a laborleletem jó lett, megkapom délután a kezelést.

Háromnegyed kettőre értem be, a rangidős nővér nem került elő, így megint megúsztam a huhogását.
Másodjára tudtak megszúrni. Az első mellément, vagy átszúrta, nem tudom, de annyira fájt, hogy ordítottam, pedig elég fegyelmezetten tűröm (ahhoz képest) ezeket a szurkálásokat. Ahogy keresett egy használható vénát (mindkét jelenlévő nővér csóválta a fejét, hogy nagyon nincs), csöpögött a vér a szúrés helyéről és erre bumm, elsírtam magam, már megint. Szerencsére sikerült összeszednem magam, s a második szúrás a kézfejembe be is ment rendesen.

Öt órán át csöpögött a méreg, növekvő rosszulléttel tűrtem. Közben olvasgattam, az első fél óra után már egyedül voltam. Az éjszakás meg is lepődött, mikor csengettem, hogy vajon ki lehet még itt?

Haza tudtam vezetni, gyorsan lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba. A kislányom az édesanyámnál aludt, mert féltem, hogy megismétlődik a múltkori heves rosszullét. Telefonon keresett édesanyám és a férjem, aztán elaludtam... Másnap reggel arra ébredtem: megúsztam! Igaz, hogy rosszul aludtam, igaz, hogy fájdalmaim voltak és mérgezettnek éreztem magam, de megúsztam!!!

Az orvos ezúttal két pirulát ajánlott, kemo előtt és után. Talán ez segített, talán mégis az akupunktúra, vagy ki tudja...de a lényeg, hogy túl vagyok rajta szerencsésen.
Másnapra megint felpüffedt mindenem, rosszul voltam, de kibírható volt. A bal karom még napokkal később is eleven fájdalom, az erek pirosan, vagy épp feketén átütnek a bőrömön, ha megérintem őket, kemények, mint a kő. Ilyenkor mindig eszembe jut a Bakancslista, mikor Jack Nicholson azt mondja, hogy "Éget, mint a napalm..." Tényleg olyan. Elképzelni vagy szavakkal leírni nem lehet, de jobb is. Kerülje el mindenki.

A kemo utáni másfél napban több síró-rívó anyukát vigasztaltam telefonon, járvány tört ki a családi körben, amiről aztán kiderült, hogy nem himlő, hanem csak allergiás volt az egyik gyerek. Addigra viszont hatalmas hűhó lett belőle, végül csak kiborultam én is, jól kisírtam a szemem, úgy látszik, nekem is megvannak a határaim.

Ami nagyon jó, hogy hétvégén már a családommal voltam, bográcsoztunk édesanyám kertjében. A kert már tavaszi díszében pompázott, nagyon kellemes volt kint ücsörögni. Hamar elrepült a nap, este pedig elmentünk édesanyámmal színházba, az Anna Kareninát néztük meg. Szép nap volt...