Mérföldkő

Holnap lesz 8 hónapja, 2 hete és 5 napja, hogy a gyógyulásomért küzdök. Na persze, így utólag már tudom, hogy előtte egy hónappal is a betegség miatt lettem rosszul futás közben, meg egy héttel előtte már emiatt volt hasmenésem. Mindenesetre különös és talán szimbolikus, hogy épp 9 hónapig tartott a neheze... Elevenen él bennem az a nap, amikor a születésnapi babazsúr után rosszul lettem, s akkor először eltört bennem az Egészség érzete. Akkor valami alattomos, baljós árnyék környékezett meg, s két héttel később már ott volt a nyakamon a csomó, 5 nappal később a kezemben a CT eredménye.

Aztán műtét, végeláthatatlan hosszúnak tűnő ideig várakozás a szövettanra, aztán a leghevesebb rosszullét, épp Karácsony előtt. Újabb pár hét, ágyban fekve, míg szinte már vártam a brutális kemoterápiát.

Csak 6 lesz! Aztán a nagy felismerés, hogy 6 ciklus, azaz 12 kemoterápia. Lemegy nyár elejére! Aztán a sok halasztás...

S most itt vagyok, a körülményekhez képest ragyogó állapotban, holnap augusztus, s ez is elérkezett, a 12. kezelés. Most összeszorítom a fogaimat és bátran ideírom: AZ UTOLSÓ KEMOTERÁPIÁS KEZELÉSEM!!!

Utána augusztus végén kontroll CT, az eredményt megkapom szeptember 2-án. Minden szerettem velem reménykedik, hogy tökéletes eredményt találnak, egészséges, ép testet.

Oka volt annak, hogy ezen a megpróbáltatásokkal teli időszakon keresztülmentem. Mintha kicseréltek volna... Átértékeltem sok mindent, higgadtabb, nyugodtabb és erősebb lettem. Megbizonyosodtam a szeretet erejéről, legyen szó emberekről, Univerzumról, vagy Istenről. Értékelek minden egyes napot, ami megadatott, akkor is, ha nem tökéletesen úgy alakul, ahogy szeretném. Sőt, már tudom, hogy ahhoz, hogy hatalmas fejlődést érjünk el, szenvedni kell. Megéri átküzdeni magunkat a legnagyobb akadályokon, kiállni a legfájdalmasabb próbát, mert az út végén ott vár a boldogság. Boldog vagyok, mert csodálatos világban élhetek, imádnivaló emberek között. Eddig is igyekeztem fejlődni, most azonban egy ragyogóan fehér lapot kapok majd, ahonnan folytatódhat, vagy inkább kezdődhet az új életem. Egy olyan élet, ahol meghálálhatom a szeretteimnek mindazt a gondoskodást, odafigyelést, türelmet és szeretetet, amivel a küzdelmes utam során támogattak. Az Élet szép!

"A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjászületéshez."

Gyógyító gondolat

Nem véletlenül választottam ezt a nevet, amikor elindítottam ezt a naplót.
A gyógyulásomról szól, s úgy terveztem, csupa gyógyító gondolatot fogok összegyűjteni benne. Aztán kicsit másképp alakult, s gyakran panaszkodok, de bízok benne, hogy más gyógyulni vágyóknak erőt ad majd, ha azt olvassák, hogy ennyi próbatétel után mégis meg lehet gyógyulni.

A testvérem, aki hét évvel fiatalabb nálam, s mégis 7 évvel bölcsebb, nagyon sokat segít nekem. Természetesen a másik két testvérem is, akik lányok, de különös módon mégis inkább a fiútestvéremmel tudok "lelkizni", holott ez rá nagyon nem jellemző, egy zárkózott, csendes, higgadt srác. Meg persze nagyon jóképű, gyönyörű kék szemei vannak, s remek humora, kitartó, állhatatos és mindig, tudatosan odafigyel, hogy építő módon gondolkozzon. Kaptam tőle meditációs anyagokat (ezo bigyók elkerülésével), pozitív gondolatokról szóló könyveket, honlapcímeket, s azt is ő tanácsolta, hogy vizualizáljak, lássam magam gyógyultan, egészen olyan komolyan, hogy írjak egy naplót, amiben már megtörtént, amit el szeretnék érni.
Nos, itt az én naplóbejegyzésem:

Szeptember 3.
Tegnap voltam az orvosnál vérkép kontrollon, minden eredményem tökéletes. Augusztus elsején kaptam az utolsó kemót, már sokkal jobban vagyok, a mellékhatásoknak már alig van nyoma.
Megérkezett közben az augusztus 21-ei CT eredménye is. A legcsodálatosabb hírt kaptam: teljesen meggyógyultam! Mindenhonnan felszívódott, eltűnt a rák. Innentől már csak annyi dolgom van, hogy vigyázzak magamra, egészségesen éljek, s három hónap múlva jönnöm kell kontrollra.

December 2.
Ma voltam a kontrollon. A vérképem továbbra is tökéletes, az orvos nagyon elégedett az eredménnyel. Azt mondta, hogy csak így tovább, törekedjek az egészséges életvitelre és éljem tovább az életemet, a Hodgkin-kór már a múlté!
Egyébként időközben újra rugalmasak lettek az ízületeim. A vénáim is kezdenek újraépülni, így elkezdtem jógára járni. Pár hét után éreztem az eredményt, így elkezdtem kocogni is. Máris fogytam pár kilót. Az étkezésre nagyon odafigyelek, de még inkább a lelki egészségemre. Nagyon boldog és megkönnyebbült az egész családom.

2014. szeptember 2.
Ma voltam az egy éves kontrollon. Most is tökéletesek az eredményeim. Már alig emlékszem a Hodgkin-kórra, olyan, mintha csak egy távoli, rossz álom lett volna. Az orvos szerint a továbbiakban is minden rendben lesz és én is így érzem. A testem már teljesen rendbejött, megfiatalodott. Újra tökéletesen funkcionál s ezért nagyon hálás vagyok. Az életemben minden rendben van, nagyon boldog vagyok!

Már a 11-en is túl vagyok!

Hamar elszaladt ez a két hét... Elfelejtettem említeni, hogy az is nagy különbség az új kórházban, hogy itt nem halogatják a kemót. Legalábbis csak nagyon indokolt esetben, pl. megfázásnál sem, kivéve ha lázas a beteg, akkor viszont sürgősségi ellátásban részesül, hogy meggyógyuljon. Az új orvosom szerint nagyon veszélyes a halasztás, mert a gyógyulás sikere múlik rajta (ezt ugye más megfogalmazásban már hallottam valahol). Így tehát nem volt kérdéses, hogy tegnap megkapom szépen a két hét elteltével a kemót.

Először bekötötték a branült, a jobb könyököm alá (itt csak végső esetben kötik kézfejbe és el voltak borzadva, hogy mennyire szét lett szúrva mindkét kézfejem, meg hogy milyen feketére égtek a vénák a karomban - állítólag a kígyófejes infúziót lassabban csepegtetve ez is mérsékelhető lett volna, nem szabad fájdalmat érezni, s én hányszor viseltem el a fájdalmat fogcsikorgatva, reszketve!).
Aztán vért vettek, de a branülből nem akart jönni, ezért a kézfejemből egy kisebb tűvel. Nem is maradt nyoma, szemben azzal a vérvétellel, amit még a régi helyen csináltak februárban, most is ott a sebhely a kezemen, a könyökhajlatomban pedig teljesen szétment a legjobb vénám egy vérvétel során - a legjobb nővér által).

Utána egy félórát kellett várnom, megvizsgált az orvos. Kérdezte, hogy változott-e a súlyom? Mondtam, hogy nem. Erre ő: "Sajnos!" Elfogott a nevetés és egyetértésemet fejeztem ki, mire ő csóválta a fejét, hogy nem tesz jót a gyógyulásnak a hízás, meg ő szigorúan fogja a betegeit, mert akár 20 kilót felszednek, aztán nem lehet leadni. Elmeséltem, hogy az én hirtelen felszaladt plusz tíz kilómnak nagyon örült mindenki, azt mondták, hogy a gyógyulás jele. S azt is, hogy remélem, le tudom majd adni, ha meggyógyultam, mert a betegség előtt is rendszeresen futottam és tornáztam. Azt mondta a doki, hogy ez remek, akkor máris kezdjek mozogni. (Nem tudom, melyik testrészemmel, a karjaim a vénák miatt nem bírják, a lábaim vizenyősek és el vannak macskásodva, teljes erőmből se tudom behajlítani őket), szóval így elég nehéz. De bízok benne, hogy a kemók utóhatásának elmúltával majd újra visszafiatalodok ebből az agg testből a harmincas, fiatal testembe, s akkor majd jógázni akarok és futni. Amúgy a bőröm is sokat öregedett, a szemem alatt megszaporodtak a ráncok és a lábfejem siralmas, mint egy nénié. Vettem krémet. Mindenre van megoldás, csak akarni kell, hehehe.

A kemó közben most nem hánytam, de eléggé reszkettem, aztán mikor hazajöttünk és lezuhanyoztam, akkor a férjem bement dolgozni. A lányomnak bekapcsoltunk egy hosszú mesét, de hamarosan elnyomott az álom és sajnos a rosszullét is rámtört. Egyre jobban reszkettem, aztán belázasodtam. Elkezdtem hányni, szenvedtem, fájt a gyomrom, a fejem meg úgy lüktetett, hogy szinte rémisztő volt.
Kb. másfél óráig bírtam, aztán elvánszorogtam a hálószobáig, minden erőfeszítést bevetve felhívtam a férjemet, hogy jöjjön haza hamarabb, mert nem bírok így a lányunkra figyelni. Azonnal elindult, s hazaérve látta, hogy a kislányunk alszik a kanapén (délután!), én meg önkívületben reszketek a hálóban. Arra ébredtem fel csak, hogy kicseréli rajtam a borogatást, aztán újra és újra, míg le nem ment a lázam. Nem nagyon volt tiszta pillanatom. Onnantól  már nem hánytam és miután a lázam is lement, elaludtam.

Reggel pihenten és sokkal jobb közérzettel ébredtem, így ma már mostam, főztem, pakolásztam is.
Holnap elutazunk pár napra nyaralni, már alig várom. Remélem, bírni fogom, de egyébként is úgy tervezem, hogy csak fekszek majd az árnyékban és élvezem az életet. 

A tizedik

Nagy változás következett be: orvost és kórházat váltottam!
Mostantól egy neves budai kórházban gyógyulok. Kinézetre kívül-belül olyan, mint egy magánklinika, s más szempontból is hatalmas változást jelent: az ápolók, a nővérek, az orvosok mind derűsek, kiegyensúlyozottak, kedvesek. Nem hibáztatják a beteget, hogy nincs vénája, nem jajveszékelnek, ha be kell kötni az infúziót. Nagyon odafigyelnek, elsőre bekötik, s nem olyan fájdalmas sem közben, sem utólag a szúrás helye. Az infúzióhoz modern csövek vannak, ezért nincs szükség arra, hogy egy kórházi lepedővel fedjék le az infúziós állványt a fényérzékeny gyógyszer miatt. Sőt, digitális az állvány, így folyamatosan érzékeli a vénák állapotát, megáll és sípol, ha valami nem stimmel.

Az orvossal kedden találkoztam először, szerdán kikértem a papírokat a régi kórházból (egyúttal elbúcsúztam az orvosomtól, akire mindig hálás szívvel fogok gondolni, s a nővéreknek is vittem Merci csokit, köszönetképpen a sok-sok szurkálásért). Mikor a véleményét kértük az új orvosomnak, akkor nagyon bizakodó volt. Azt mondta, hogy a köztes CT olyan jól sikerült, hogy csakis tökéletes eredményt várna ilyenkor minden hematológus a kezelések végén. A férjem rákérdezett, hogy rendben, de hogy készüljünk, mi van ha mégsem sikerül? "Olyan nincs, hogy mi van ha nem, csak olyan van, hogy mi van ha igen! Közölte ellentmondást nem tűrőn az orvos. Micsoda különbség az előző kórház osztályvezetőjének negatív jóslataival szemben!

Csütörtökön már Budán kaptam a kemót. Így ünnepeltem a 4th of July-t, bár mivel nem vagyok amerikai, így ez nem viselt meg különösebben. Egy közeli rokonom most ott tölti a nyarat, azt mesélte, hogy a családok kint ülnek a házuk előtt a gyepen és piknikeznek remek hangulatban.
Először megvizsgált az orvos, aztán elkísért vérvételre, majd a kemoterápiás terembe. Ez két hatalmas terem, egybenyitva. Fehér, kényelmes, állítható székek vannak. A falak is fehérek, van plazmatévé, festmények, az ablakokon át öreg fákat lehet látni.

Hozzá kell tennem, hogy a szokottnál is jobban féltem, mert itt végképp nem tudtam, mire számíthatok. Mikor bekötötték az infúziót, s megláttam, hogy szinte ömlik, akkor elöntött a pánik és kitört belőlem a sírás. A régi kórházban mindig hangsúlyozták, hogy az első üveg infúziót egy óra alatt kell beadni (itt fél perc alatt megkaptam, szuri formájában a hátsómba), aztán a másodiknak egy óra (itt 15 perc), a kígyófejesnek 3 óra (itt egy óra) a megadott ideje. Az utolsót is szuriban kaptam a branülbe.
S megtörtént, amitől mindig féltem: hánytam kemó közben. Kétszer is. Csorogtak a könnyeim, a férjem simogatta a lábamat, szaladgált az ágytállal. Olyan sokat jelentett, hogy velem volt! Közben meg gyötört a bűntudat, hogy ilyeneket kell mellettem átélnie. A holtomiglan-holtodiglan pillanatában egyikünk se gondolta, hogy alig harmincévesen majd ilyesmiken megyünk át.

Itthon a szokásos alapos zuhanyzás után lefeküdtem aludni. Nagy különbség volt, hogy ez már délután kettőkor megtörtént, nem hétkor vagy nyolckor...
Az utóhatás most is több mint egy hétig eltartott, de ezúttal is erőt vettem magamon és tettem-vettem pár nap után. Nagyon sokat segít, ha kimozdulok. Még ha csak egy fagyira is, vagy venni a gyerkőcnek egy buborékfújót. A férjem támogat benne, pedig ő inkább otthonülő típus. Elmentünk moziba, nagyon jól éreztük magunkat. Idén először shoppingoltam is, van pár új felsőm, nagyon örülök nekik.