Ó, na nem... Nem az első!
Lázadó, különc tinédzserkoromban már voltak ilyen irányú lelkes ötleteim. Leginkább az oldalt felnyírt haj után áhítoztam, de (akkor még) túl vadóc elképzelés volt, se a fodrász, se a szüleim nem rajongtak a gondolatért.
A barátommal, aki később a férjem lett, egy nap mégis levágattuk a hosszú, nagyon hosszú, gyönyörű hajunkat. Mindkettőnkét. Egy-két centisre. Nagyon jó bulinak tűnt és az is volt. Megőriztem a haját, mind a mai napig egy kincsesládában rejtőzik a komódban...
Ezúttal másképp alakult. Most nem terveztem. De nem is hullott ki, mint ahogy megjósolták.
Ellenben ritkult, s amit már nagyon untam, hullott, mindenhol ott volt egy-egy kóbor hajszál, később "kóbor tincs", hahahaha... Kimondva, kimondatlanul ott lebegett a kopasz lét a fejem felett, s egy nap felszegtem az államat, s megkértem a férjemet, hogy vágja le a hajamat.
Először ellenkezett, azt mondta, képtelen lenne rá, a lelke ezt már végképp nem bírná. Aztán eltelt pár nap, s mikor a saját haját lenyírta, ott álltam a fürdőszoba ajtajában, fülig érő szájjal. A kislányomat is fellelkesítettem, hogy mi most mekkora viccet fogunk csinálni anya hajával, s hatalmas hahotázással, kuncogással megszabadultam a loboncomtól. Kellemes érzés volt a hajnyíró bizsergése a fejbőrömön. Úgy félúton kezdtem meginogni titokban, de kellemesen csalódtam. A férjem csinos tüsifrizurát nyírt, elöl kicsit hosszabb a haj, s úgy egészében 1-2 centis. A fejformám pedig egyenesen kellemes csalódás volt, lufifej (esetleg krumplifej) helyett igazi emberfejem van (láss csodát! :D)!
Nagyon jól végződött tehát a fodrászkodásunk, megkönnyebbültünk és el is határoztam, hogy később is ilyen rövid hajat fogok viselni egy darabig, mert nagyon tetszik. Csak akkor majd dúsabb lesz, persze.
A kislányom kuncogva tanácsolta, hogy vegyem majd fel a szép parókámat, mert még a végén azt hiszik, hogy ennek az anyukának nincs is haja! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése