Túl a 6. kemón

Négy nap késéssel kaptam meg ezt a kezelést, mert hétfőn túl alacsony volt a fehérvérsejtszámom (1,9 M).
Tegnapra 15 M lett, ezért délután meg is kaptam a kemót. Ezúttal 4,5 óra alatt ment le. Egy fiatal, vidám és nagyon kedves ápolónő kötötte be. Szuper helyre a karomon, ahol nem fájt annyira, mint kézfejbe, és elsőre sikerült is neki, fájdalommentesen! Kész szerencse, hogy az a hölgy, aki mindig hőbörög, hogy nem tud engem megszúrni, veszett fejsze nyele, meg hogy fogom így megkapni az összeset, jajj jajj, stb., most nem volt ott, mert ő a rangidős "tűmester", ő intézte volna. Így meg simán, fájdalmak nélkül, megnyugtató mosollyal megkaphattam.

Este 7-re értem haza, fél óra múlva már rosszul voltam. Megállás nélkül hánytam este 11-ig, végül már hasmenésem is lett, felment a lázam 39 fokra, rázott a hideg, majd összeestem. A fülemben visszhangzott a doki hasmenéses szövege "Kilyukad a bele és meghal." Őszintén szólva átsuhant az agyamon, hogy talán most tényleg nagy a baj. Aztán végre sikerült elaludnom, s reggelre jobban lettem. 

A kislányomról az öcsém gondoskodott, ő vigyázott rá, itt is aludt nálunk, reggel ő vitte oviba. Nem tudok elég hálás lenni azért a sok szeretetért és támogatásért, amit a családomtól és a barátaimtól kapok.

Mai állapotom: enervált vagyok, de jókedvű. A két kezem és az arcom be van püffedve, a kezeimet nem érzem, úgy el vannak zsibbadva. Étvágyam nem nagyon van, sőt...

Ha csak 12 kemó lesz, akkor most vagyok túl a felén. Négy hónap alatt...

Barátok

Kimondhatatlanul sokat jelent a szeretetük. Mindig is így volt, de a jelenlegi helyzetben még inkább így érzem. Ott voltak, amikor az élet móka és kacagás volt. S most is velem vannak, bátorítanak, s szinte görgetik előlem az akadályokat, már csak azzal is, hogy rengeteget nevetünk, együtt bízunk. A derű továbbra is megmaradt, csak úgy, mint a bizalom.
Soha nem kaphattam volna ennél ékesebb bizonyítékát annak, hogy milyen szerencsés ember vagyok: mert nekem Ők a barátaim. Hálás vagyok, amiért ismerhetem ezeket a tiszta szívű embereket, s amiért ők igazán a barátaim...

Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot személyesen, telefonon, interneten, ahol épp sikerül...
Ma délután egy születésnapi buli kapcsán újra találkoztam többükkel, s az élmény hatása alatt vagyok... :-)

Ha Te ott leszel velem...

Ha egyszer cserbenhagy a képzelet és utam folytatni már nem lehet,

Szétszóró, könnyű szerrel mindenem, ha Te ott leszel velem.

Ha egyszer én is arra ébredek, az élet azt üzeni: "ég veled!"

"Köszönök mindent" én majd azt felelem, ha Te ott leszel velem.

Ha földre hullanak a büszke sasok és mindent legyőznek a vad démonok,

Nem hajtom le akkor sem én a fejem, ha Te ott leszel velem.

Ha minden szép pillanat messzire száll, ha minden óra végleg körbejár,

Az elmúlt perceket én nem keresem, ha Te ott leszel velem.

Bridge:

Néha minden céltalan és túl korán vége van

És tudjuk a sötétségbe tart, messze a túlsó part.

És túl gyakran boldogtalan, sebzett és bizonytalan,

Mégis hiszem, hogy élni érdemes, egyszeri különleges.

Refr.:

Elherdált évekből, magányból, csendekből úgy lobban fel, hogy örökké tartson.

A Szabadság rabja a bilincset várta, mely átölel.

Megfakult színekből, céltalan percekből úgy lobbant fel, hogy örökké tartson.

Mindentől távol, a tegnaptól-mától a szívemben.

Talán majd nem felejtik néhány dalom, talán majd megmarad pár gondolatom,

A Halál sötét csendjét nem rettegem, ha Te ott leszel velem.

Nem mondtam rajtad kívül senkinek sem, miért is mondtam volna nem éreztem,

Utolsó szavam legyen a "szerelem", ha Te ott leszel velem.

Egy hét Pesten

Pár napot Pesten töltöttünk... Nagyon jó volt... Mint egy alternatív valóság, ahol nincs betegség, nincs kétség, félelem, düh vagy keserűség, sem fájdalom...
Hatalmas sétákat tettünk, élveztük az első tavaszi napsugarak melegét, csodáltuk a Városligetet, a Duna-partot, együtt volt a család és a családunkban is kisütött végre a Nap...

A nagy hajvágás

Ó, na nem... Nem az első!
Lázadó, különc tinédzserkoromban már voltak ilyen irányú lelkes ötleteim. Leginkább az oldalt felnyírt haj után áhítoztam, de (akkor még) túl vadóc elképzelés volt, se a fodrász, se a szüleim nem rajongtak a gondolatért.
A barátommal, aki később a férjem lett, egy nap mégis levágattuk a hosszú, nagyon hosszú, gyönyörű hajunkat. Mindkettőnkét. Egy-két centisre. Nagyon jó bulinak tűnt és az is volt. Megőriztem a haját, mind a mai napig egy kincsesládában rejtőzik a komódban...

Ezúttal másképp alakult. Most nem terveztem. De nem is hullott ki, mint ahogy megjósolták.
Ellenben ritkult, s amit már nagyon untam, hullott, mindenhol ott volt egy-egy kóbor hajszál, később "kóbor tincs", hahahaha... Kimondva, kimondatlanul ott lebegett a kopasz lét a fejem felett, s egy nap felszegtem az államat, s megkértem a férjemet, hogy vágja le a hajamat.

Először ellenkezett, azt mondta, képtelen lenne rá, a lelke ezt már végképp nem bírná. Aztán eltelt pár nap, s mikor a saját haját lenyírta, ott álltam a fürdőszoba ajtajában, fülig érő szájjal. A kislányomat is fellelkesítettem, hogy mi most mekkora viccet fogunk csinálni anya hajával, s  hatalmas hahotázással, kuncogással megszabadultam a loboncomtól. Kellemes érzés volt a hajnyíró bizsergése a fejbőrömön. Úgy félúton kezdtem meginogni titokban, de kellemesen csalódtam. A férjem csinos tüsifrizurát nyírt, elöl kicsit hosszabb a haj, s úgy egészében 1-2 centis. A fejformám pedig egyenesen kellemes csalódás volt, lufifej (esetleg krumplifej) helyett igazi emberfejem van (láss csodát! :D)!

Nagyon jól végződött tehát a fodrászkodásunk, megkönnyebbültünk és el is határoztam, hogy később is ilyen rövid hajat fogok viselni egy darabig, mert nagyon tetszik. Csak akkor majd dúsabb lesz, persze.
A kislányom kuncogva tanácsolta, hogy vegyem majd fel a szép parókámat, mert még a végén azt hiszik, hogy ennek az anyukának nincs is haja! :-)

Megérkezett a PET CT eredménye!

Nap mint nap kérdezgették a rokonok, barátok, hogy megérkezett-e már a várva várt lelet.
Április 12-én, pénteken végre ott várt a postaládában a vaskos levél...

Először nem vettem tudomást róla, letettem, fel se bontottam, holott előtte minden nap a postaládát nyitogattam... Féltem is egy esetleges rossz hírtől, meg afféle csökönyös "csakazértse leszek emiatt ideges" hangulatban voltam.

 Izgultam, mi áll benne, s ugyanakkor nyugodt is voltam felőle. Különös ambivalencia ez, ami végigkíséri ezt a betegséget. Az ember bízva bízik, de ott motoszkál benne a félelem, amit aztán elűz egy dacos "legyen úgy, ahogy lennie kell, nem félek semmitől" érzés. Aztán kezdődik az érzelmi hullámvasút elölről...

Részletesen leírták, hogy tetőtől talpig mi a szitu velem ott bent. Elég hosszú, ezért a saját szavaimmal összefoglalom:

A rekeszizom alatt teljesen eltűntek a daganatos nyirokcsomók, a két tüdő között is már csak szórványosan vannak göbök, azok is a korábbi 4,5 centisekhez képest max. 17 mm-esek. A nyakamon meszes göb, a mérete változatlan.
Ami kellemetlen meglepetés volt, hogy az egyik petefészkemen 5 centis ciszta tündököl(t). Ez jelen pillanatban elenyésző kis probléma, ami talán magától is megoldódik.
Összességében tehát nagyon jó hírt kaptam!

Felhívtam a kezelőorvosomat, a következő mondatot olvastam csak el neki, s velem örült. Azt mondta, várakozáson felüli a javulás. Adhat-e nagyobb erőt egy orvos ennél? Lebegtem a hálától, a boldogságtól és a visszatért önbizalomtól - mert bár eddig is reménykedtem, hittem, de így már nem csak a szívem, hanem az elmém is azt mondja: igen, meg tudom csinálni, meggyógyulok!

"Jó terápiás válasz. Jelentős morphológiai és komplett metabolikus remisszió igazolható."

Túl az 5. kemón

Hétfőn megkaptam az ötödik kemoterápiás kezelést.
Szerencsére a férjem el tudott kísérni, végig mellettem volt. Szorított nekem, mikor megszúrt a nővér és hatásos volt, elsőre sikerült!
Sokat beszélgettünk, nevettünk, igyekezett elterelni a figyelmemet... Mikor a kígyófejes flakonból kiáramló fehéres infúzió elviselhetetlen fájdalmat keltett a karomban, akkor lecsavarta az infúziót. Megtanulta kezelni, mindig elzárta, mikor valamelyik flakonból lecsöpögött a méreg. A nővérek így nem késték le a cserét és nem kellett légteleníteniük a csövet. Jó érzés volt, hogy gondoskodott rólam, s este vele jöhettem haza, nem egy taxival...

Kínzott az éhség és a hányinger. Ettem három falat krumplipürét, aztán hajat mostam, lefertőtlenítettem magam és lefeküdtem. Azonnal elaludtam, aztán éjszaka arra ébredtem, hogy szaladnom kell a vécére, rókáztam... Visszaaludtam, de a másnap még mindig nyögvenyelősen telt, hányinger, fejfájás, fájdalmas erek, gyengeség. A legrosszabb tünet az iszonyatos undor, mérgezettnek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni a 12-16 kört. De muszáj lesz, még vannak terveim. :)

A kemo megint elhalasztva...

Egy héttel kellett halasztani, mert nem voltam jól. Valószínűleg pszichésen megy a hasam, a labor tökéletes (kivéve a vashiányos vérszegénységet)... Már pedig az én dokim ilyen esetben mindig így szól: "Ha hasmenése van, nem kaphat kemoterápiát, mert kilyukad a bele és meghal." 

Ez elég meggyőző érv, ezért mindig belenyugszom a halasztásba, most is. Csak zavar, hogy így elhúzódik az egész, olyan végeláthatatlan, még csak 4 kezelést kaptam meg a tervezett 12-16-ból. Ráadásul aggódok is, hogy vajon ezekkel a rendszeres csúszásokkal is ugyanúgy hat-e a kúra?

Most itt van nálunk a rajongva szeretett nagymamám. Nagyon boldog vagyok! :-)
Messziről utazott hozzánk, vállalva a vonattal és busszal járó viszontagságokat fél napon át...

Jövő héten hétfőn megkapom a következő kemót.
Ja igen, még azt szerettem volna írni, hogy a hajam egyre látványosabban hullik. Csuriba szoktam kötni, s így még hagyján, de egyre inkább hajlok arra, hogy lenyíratom és élem a vagány, individuális, kopasz nők fergeteges életét. Hangsúlyoznám, aki ismeri az Így jártam anyátokkalt, az érti: Ferge...TEGES! :-))))

Zárszó, nemrég olvastam: inkább kopasz szeretnék lenni, hogy legyen hely a csodaszép arcomnak! :-)