Kórházba kerültem

Eltelt pár nap, boldogan tervezgettük a Karácsonyt. Az ajándékok kapcsán szomorkodtam, mert semmi nem készült el, amit szerettem volna. A férjem felajánlotta, hogy gondoljam ki, írjam össze, kinek mit szeretnék, s megveszi. A saját készítésű ajándékok helyett inkább pihenjek, töltődjek, játsszak a lánykánkkal. Így is tettem.
Aztán jött a kellemetlen meglepetés: december 22-én, szombaton rosszul lettem. Reggeltől kezdve fájt a hátam. Aznap délután volt a lánykám élete első táncelőadása, karácsonyi gálaműsor. A legapróbbak csoportjában tipegett ő is, ki nem hagytam volna. Előtte még elvittem délelőtt a karácsonyi vásárba, mert vágyott a körhintára. Sziszegtem a fájdalomtól, így beugrottunk egy patikába valami krémet venni. Három hosszú sor állt előttünk. Pár perc után lerogytam egy székre, próbáltam nem lihegni a fájdalomtól. A lánykám egy lufival játszott, amit a vásárban kapott. Aztán egy nagyon kedves férfi váratlanul megkért, hogy jöjjek, maga elé enged. Lám, vannak ilyen csodálatos emberek!

A patikából édesanyámhoz mentünk, ebédelni és pihenni a nagy délutáni esemény előtt.
A testvérem bemasszírozta a krémet a hátamba, egy picit enyhült is a fájdalom. Bevettem két szem gyógyszert is, majd elindultunk a fellépésre. Életem egyik legszebb élménye volt, hogy láthattam a kislányomat aznap. Boldog volt és izgatott, a szemei csillogtak, az arca kipirult, a színpadon pedig tüneményesen táncolt. Az egész nézőtér olvadozott a csöppségek bájosan gyermeki mozgásától. S mikor a fináléban a függöny összezárult, egy kislány még mindig integetett, a manósapkás, mosolygós fejecskéjét a függöny mögül kidugva: az én kicsi drágám!

Fáradtan, de nagyon felvillanyozódva értünk haza. Mire mindannyian megfürödtünk, megvacsoráztunk, bebújtam az ágyba és éreztem, hogy nem fogok tudni aludni. Aztán kétségbeesve tapasztaltam, hogy percről percre erősödik a fájdalom. A hátam közepén hasogatott és görcsölt, hol ívbe hajlottam, hol előre dőltem.
Addig fajult, hogy 2 másodpercenként új pózt kellett felvennem, de végül már az se segített. A férjem próbált segíteni, de hiába. Végül arra jutottam, hogy biztos idegbecsípődés, arra meg injekció kell és minden szuper lesz. Így hát felhívtam a mentőállomást, mondván csak érdeklődni szeretnék, hogy ha esetleg bemegyek a sürgősségire, vajon kaphatok-e injekciót? Kikérdezett, aztán azt mondta, ez nem gyerekjáték, most küldi a mentőt, 10 perc múlva ott lesznek a ház előtt.

Megijedtünk: a kicsi lány már aludt. Hova tegyük? Vigyük? Hívjunk hozzá valakit? Senki nem vette fel a telefont, addigra 10 óra elmúlt. Végül, mikor épp beletörődtem, hogy egyedül kell mennem, utolértük a testvéreméket, a barátjával azonnal rohantak hozzánk.
Így a férjemmel együtt indultunk a kórházba. A mentős tüdőembóliára gyanakodott, ha jól emlékszem, bár ilyesmit is mondott, hogy "inkább nem rémisztem meg azzal, hogy mi a gyanúm". Ezzel rémisztett csak meg igazán!

Mikor beértünk a sürgősségire, elkapott a hányinger. Egyre jobban gyötört. Aztán behívtak végre a vizsgálóba. Egy iszonyatosan elhanyagolt, büdös bácsi után érkeztem, felfordult a gyomrom még jobban. Kaptam valami intravénásat, meg gyógyszert is, talán görcsoldót, ha jól emlékszem. Vért vettek, EKG-t végeztek, aztán azt mondták, elküldenek ultrahangra, s éjszakára benntartanak. Hozzátartozók az osztályon nem tartózkodhatnak, így a férjem hazament. Bekötöttek egy infúziót, a legerősebb fájdalomcsillapító volt benne, meg görcsoldó. Semmit nem ért. Egész éjjel hánykolódtam, szinte vajúdtam. Két tündéri ápolónő vigyázott rám és a többi betegre. Egyikük szomorúan mondta, hogy sajnálja, hogy nem lett tegnap világvége, mert nagyon szomorú. Sorra küldik be a beteg öregeket a családok, hogy megszabaduljanak tőlük az ünnepekre. Olyan szeretettel hajolt 5 percenként a nénikék fölé, megcirógatva az arcukat: "Hogy van mamika?", ahogy kevés nővért lát az ember. Velem is nagyon együttérző volt, s amennyire tehette, próbálta enyhíteni a kínjaimat, csakúgy, mint a kolléganője.

Muszáj elmesélnem, hogy a szobában egy fiatal nő volt az egyetlen, aki egész éjjel aludt szépen. Reggel elküldték a pszichiátriára, öngyilkos próbált lenni egy nappal korábban. A férje és a gyereke is aggódott érte, ő pedig olyan kegyetlen hangon beszélt velük, láthatóan haragban állt az egész világgal. Döbbenetes felismerés volt, hogy köztünk ő volt az egyetlen, aki nem az életéért küzdött aznap éjjel, hanem ellenkezőleg. S mégis ő aludt jóízűen és ment tovább mosolyogva... Persze, így is nagyon sajnálom. De mégis, milyen különös az Élet...

Nekem nem szűnt a hányingerem, sőt, egyre rosszabbodott, ahogy a fájdalmaim is. Az ultrahang és a röntgen semmi kórosat nem talált. Ennek ellenére aggódtak, nem engedtek haza, hanem reggel áthelyeztek a "hármas belre", ami nem egy szokványos belgyógyászati osztály. De nem ám! Hanem csúnya nevén, ez egy "elfekvő". Ez csak az első fél perc után derült ki, amikor is bevezettek a leendő szobámba, ahol a másik öt ágyon magatehetetlen, hörgő, vagy épp félrebeszélő nénik feküdtek. Egyikük utolsó napjait élte, tátott szájjal, hátravetett fejjel, hangosan zihálva és hörögve. Körülnéztem és közöltem a férjemmel, hogy inkább hazamegyek betegen, de itt biztosan nem maradok. Egyetértett, kiment, s az ügyeletes orvos átirányított egy két ágyas szobába, ahol egy vidám, bőbeszédű néni feküdt. Ég és Föld volt a különbség a két kórterem között... Szegénynek én lehettem a kibírhatatlan kihívás, mert a következő két napban megállás nélkül hánytam. Főleg, amikor evett, mert attól végképp felkavarodott a gyomrom. Meg attól is, mikor beadták intravénásan a B6-ot vagy a hányáscsillapító gyógyszert, a Cerucalt. Ahogy szétáradt az ereimben, azonnal nyúltam a rókafogóért... Így utólag még kicsit vicces is, de akkor nem találtam annak. Ahogy azt sem, hogy betelt egyszer a tál, de nem volt nálam cserepizsama, s a nővérek nem adtak kórházit. Értsem meg, karácsonyi időszak van, be kell osztaniuk. A paplanhuzatot is. Így esett meg, hogy a saját rókámmal aludtam, takaróztam két teljes napig. Nem nagyon néztek rám, csengőm nem volt, a néni aludt, így éjjel pl. nekem kellett kitántorognom, az összeesés határán, hogy megkérdezzem: ha már itt ez a branül és két napja hányok, vajon ...mi lenne a megoldás? Lelkendezve be is kötöttek nekem egy dupla adag sóoldatos infúziót... Ez hozta meg talán az enyhülést, így hálát érzek az irányukba...

Nagyon nehéz volt, de nem ezek miatt a fizikai dolgok miatt. Hanem a családom szomorúsága miatt, annyira elkeseredtek, aggódtak, erre a fordulatra senki nem készült fel, ráadásul épp Karácsony előtt. A férjem és az édesanyám bent voltak mellettem, amennyit tudtak.
Éjjel jógáztam, a Napüdvözletek meghozták a hajnalt... Aztán eltelt a nap, s tudtam, hogy hazamegyek. Haza kell mennem. Karácsony van! Az ügyeletes orvos ünnepi hangulatban volt és szeretettől telve hazaengedett. De csak eltávozásra! - tette hozzá. Bántam is én, mire, a lényeg, hogy a szívemnek legkedvesebbekkel ünnepelhetem a szeretet ünnepét...