Szinte repültünk haza a férjemmel... El se tudtuk hinni az elmúlt napok után, hogy otthon tölthetem az ünnepet. Nagyon boldogok voltunk, hogy mindhárman együtt vagyunk! Ez volt a legnagyobb ajándék.
A család is velünk örült, mindenki megkönnyebbült. (Utólag sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mitől féltek pontosan? Annyira sajnálom, hogy így megijedtek, bárcsak ne lettem volna annyira rosszul... Utólag az orvosok a limfóma tüneteit azonosították be, így meggyötört...)
A férjem és a kislányom csodaszép fenyőfát vettek még délelőtt, de ki se volt bontva, mikor hazaértünk. Csak szomorkodtak... De ahogy hazaértem, a fa széttárta karjait, bocsánat, ágait, s beterítette a nappalit. Át is kellett rendeznünk a szobát, sokkal jobb lett így egyébként is. Együtt díszítették fel, sajnos nekem le kellett feküdnöm közben. Estére a férjem finom vacsorát főzött, amiből sajnos nem tudtam enni, de így is értékeltem. Az illata isteni volt. Az ajándékoknak mindhárman nagyon örültünk, s persze a lányka öröme volt a legbecsesebb. Igazán meghitt este volt. Csendesen készülődtünk az elalváshoz, de még egy új mesefilmet meg akartunk nézni, családi mozizás címén. Akkorra újra erőt vett rajtam a betegség, az ágyban kínlódtam és rettegtem, hogy visszakerülök a kórházba. A férjem utólag vallotta be, hogy ő is ettől félt.
Aztán mégis átvészeltem az éjszakát, sőt, még aludni is tudtam pár órát. Másnap anyósomék meglátogattak bennünket. Igaz, gyönge voltam, mégis vidám. Derűsen telt a napunk. Másnap édesanyám várt bennünket, persze a testvéreimmel együtt. Nagyon szép nap volt. Ha másra nem is volt jó a kórházi tartózkodás, arra mindenképp, hogy szívből megbecsüljük a közösen töltött napot. Igaz, előtte is mindig nagyra értékeltük -ezeket az élményeket, most mégis átlengte a hangulatot a -nem tudom másképp nevezni- kegyelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése