Fül-orr-gégészet, avagy a műtét előtt és után

A Fül-Orr-Gégészeten korán ott voltunk, idegeskedve a rám váró ambuláns műtét miatt.
Egy kis metszés, húsz perc az egész - olvastuk az interneten.
Egy óra várakozás után sorra kerültem, s a főorvos megvizsgálta a csomókat. Elég gondterhelten tapogatta a nyakamat, bár a higgadtsága még így is megnyugtatott. Kedves, tapintatos és közvetlen volt, nem jellemezte a fehér köpeny szindróma, s enélkül is (vagy talán annál inkább) maximálisan kiváltotta a tiszteletemet.
Miután megvizsgált, alaposan kikérdezett és átnézte minden leletemet. Végül azt mondta, hogy nem fogja elvégezni a műtétet, mert a nyirokcsomóra ráfekszik a nyaki verőerem, s nem szeretné, hogy elvérezzek. Egyetértettem, ez a lehetőség engem sem villanyozott fel. Azt javasolta, hogy inkább menjek el egy tűszúrásos vizsgálatra, biopsziára, talán már az is elég információt ad az elváltozásról. A műtétet ugyanis csak altatásban, nagyműtétként lehetne elvégezni, s hátha megúszom anélkül.

Beleegyeztem, s máris telefonált, sürgősségi időpontot kért a Cytológiára. Már másnap fogadtak, így még egy éjszakát végigforgolódtam, s újra ott ültünk a férjemmel a kórházban. Alá kellett írni egy papírt, hogy ismerem a kockázatokat és vállalom a vizsgálatot, de mire végigfutottam a tájékoztatót, teljesen berezeltem az olvasottaktól. Úgy mentem be, hogy majd összerogytam a félelemtől, pedig jellemzően erősen tartom magam az ilyen helyzetekben. Az orvos, egy mosolygós, kissé molett nő, akire azóta is szakmai etalonként tekintek, mély empátiával viseltetett, s addig nem is "támadott le", míg meg nem nyugodtam. Vidám, derűs maradt, mégis együttérző volt, s töviről hegyire kikérdezett az egészségemmel kapcsolatban. Kíváncsi volt a gyerekkori betegségeimre, a belgyógyászati kitérőkre, a várandósságra, s még arra is, hogy jártunk-e trópusi országban. Üdítő meglepetés volt, hogy a "különleges" betegségeimmel kapcsolatban nem kellett megmagyaráznom, miért is derültek ki és minek is kezelik, hanem átlátta, sőt, ismerte a terápiájukat. Ezek egyébként ártalmatlan betegségek, már ha tud róluk az ember (s főleg az orvosa), pl. trombózisra való hajlam, stb.

Elmondta, hogyan zajlik majd a vizsgálat, mit fogok érezni, mit kell tennem közben, majd fel kellett feküdnöm a vizsgálóasztalra. Folyamatosan közvetítette, mikor mit fog csinálni, mikor tartsam benn a levegőt, s mikor húzta ki a tűt. Három helyen szúrta meg a nyakamat, s így utólag azt kell, hogy mondjam, inkább kellemetlen, mint fájdalmas élmény volt. Leginkább lelkileg volt nehéz, különös érzés, ha az ember nyakát egy nagy tűvel megdöfik, s úgy kell tűrni, hogy még csak nem is nyelünk vagy lélegzünk.
Felültem, elszédültem, s rögtön odaugrottak támogatni, míg magamhoz térek.

Az orvos kedvesen, nyugodtan, sőt, még mindig derűsen, tapintatosan tájékoztatott arról, amit már ennyiből is le tud szűrni. Azt mondta, hogy a csomók fala vastag, alig tudta átszúrni, s belül is tömörek. A kenet alapján, ha jó cytológus, márpedig ez a szakmája, már látnia kell, hogy ezek nem egészséges szövetek. A vizsgálat majd kideríti, hogy egész pontosan milyen sejtek alkotják, de ő kifejezetten egy olyan nyirokrendszeri betegségre gyanakszik, ami épp a fiatal, harminc év körüli  nőkre jellemző, s nem kell aggódnom, mert a hematológus kollégák remekül gyógyítják. Megnyugtatott, hogy igyekszik a leletem elkészítésével, ha lehet, egy héten belül elkészíti.

Így is lett, a gégészhez kellett mennem a leletért, s a további teendők miatt. A férjem ezúttal is mindvégig velem volt, s idegesen néztünk egymásra, míg az orvos hümmögve olvasta a monitorján az "ítéletet". Az arca tőle szokatlanul komor volt, de aztán azt mondta, hogy egyelőre nem tudtunk meg elég információt, így sajnos mégis szükség lesz a műtétre. Azonnal telefonált a műtőbe, s a lehető leghamarabbi időpontot kérte. December 15-e, szombat, munkanap volt, aznapra reggelre tűztük ki a műtét időpontját. Elmagyarázta, hogy a biztos diagnózist jelenleg nem lehet kijelenteni, szükséges, hogy kivegyen egy egész nyirokcsomót, s arról szövettant kérjen. Összeomlottam, a sírás kerülgetett, de a férjem bátorító tekintete megacélozott.

Miután megbeszéltük a műtéttel kapcsolatos tudnivalókat, kifele menet meg kellett állni a kartonozónál, hogy ágyat foglaljanak nekem a hétvégére. Míg a hölgy az irataimmal foglalkozott, belepillantottam a frissen kapott ambuláns lapba, s hirtelen elakadt még a lélegzetem is, ahogy a szemem a biopsziát végző orvos által írt diagnózisra siklott: Malignitas igazolható.
Azt hiszem, ez volt az első pillanat, amikor úgy igazán összeomlottam. Elemi erővel tört át benne valami lelki gát, s a könnyeimet nyelve kérdeztem a férjemet, hogy de miért nem mondta el inkább az imént a gégész?! Nem is feltételezés, hanem állítás, igazolható, hogy rosszindulatú a daganat. A férjem csitított, hogy szedjem össze magam, mert a kartonozóban ülő hölgy különböző kérdéseket akart feltenni, s mikor elfordultunk az ablakból, már rendesen elolvastam a leletet, s láttam, hogy (Non)-Hodgkin limfómát írtak lejjebb. Akkor újra rámtört a sírás, zokogva tűnődtem, hogy fogom ezt a hihetetlen, rettenetes hírt közölni az édesanyámmal.

A férjem vigasztalt, tartotta bennem a lelket, így hamarosan megnyugodtam. A kórházból egyenesen a családomhoz mentünk, mert tudtam, hogy telefonon úgyis érdeklődni fognak a lelet felől, s ilyen rossz hírt talán mégis kíméletesebb személyesen átadni. Ültünk a nappaliban, ott voltak a testvéreim is, mi pedig megpróbáltuk elmondani. Nehezebb volt, mint hittük. Furcsán éreztem magam, úgy éreztem, mintha hazudnék, vagy rossz viccet űznék velük, mert még magam sem hittem el, hogy igaz ez az egész.
S akkor még nehezebb lett. Nem értették. Mi az a limfóma? Hogy értem, hogy rosszindulatú? Anyukám idegesen hajtogatni kezdte a keze ügyébe eső szárítóról a ruhákat, mintha a gépies cselekvéssel semmissé tehetné a hallottakat. A nagyobbik húgom percekig nem értette, nem akarta érteni, míg ki nem mondtam azt a rémes szót, hogy rák. Minden családtagom pótcselekvésbe menekült. A kisebbik húgommal összemosolyogtunk, mintha mindketten tudnánk, hogy az egész csak tréfa, majd vad főzésbe kezdett. Az öcsémnek sürgősen ki kellett rohanni havat lapátolni. Édesanyám nem és nem bírta abbahagyni a hajtogatást, a nagyobbik húgom már rászólt, hogy ne csinálja már. Nem volt hová húzni ezt a beszélgetést, valahogy mindenkinek furcsa, idegen volt a helyzet, s mint ilyen, kínos is. Nem tudtuk, hogyan viselkedjünk. Mire hazaértem, édesanyám emailje várt: mikor eljöttünk, mindannyian sokáig sírtak, de bíznak benne, hogy jóra fordul minden.

Szombaton korán keltünk, s a kórház kartonozójánál vártuk a további tudnivalókat. Épp arra járt a közvetlen kolléganőm, aki hiába biztatott és támogatott, akkor és ott inkább nyomasztó volt az egész jelenet. Addigra már eljutottunk oda a férjemmel, hogy a sok bátorítás és történet inkább idegesített bennünket. Aki épp benne van nyakig a slamasztikában, azt a kétségbeesésbe tudja kergetni, hogy az ismerősöm ismerősének is volt egy ártatlan cisztája, s lám, milyen jól van még ma is.

A szobába érve kellemes meglepetéssel nyugtáztuk, hogy egyszemélyes szobát kaptam, s ami aranyos volt, hogy a gyermekosztályon. Egy pillangó volt az ajtóra ragasztva. Tisztaság és rend volt a kórteremben, olyannyira, hogy a szokott kórházundorom sem jött elő, míg ott tartózkodtam. Alig vettem föl a ropogósra vasalt kórházi pöttyös hálóinget, már jött is a nővér, hogy injekciót adjon és bekössön egy infúziót.
Na itt jött a neheze, mindkettőnk számára. Nem sikerült bekötnie, végül át kellett hívnia egy ügyes kezű kolléganőjét egy másik osztályról, aki másodjára bekötötte. Kis idő múlva megérkezett a beteghordó, aki úgy kapott ölbe, mint egy tollpelyhet, s ráfektetett a hordágyra. Elindultunk a műtőbe, az ajtóban a férjemmel elbúcsúztunk egymástól, s bent egy hatalmas fémlapra fektettek. Az altatóorvos máshova akarta szúrni a branült, elszúrt még egy vénát, aztán egy nő az arcomra tette a maszkot, s mire hármat számolt, már aludtam.
Utólag derült ki, hogy az altatóorvos ekkor még egy helyen megszúrt, szintén sikertelenül.

A férjem egyre növekvő aggodalommal várta a műtét végét. Másfél óra múlva látott viszont, alélt állapotban. Arra a pillanatra emlékszem, ahogy fölém hajol, aztán arra is, ahogy a műtősfiú az ágyamra fektet, s elrendezi a karomat az infúzió miatt. Állítólag nyitva volt a szemem és kommunikáltam is, bár beszéd helyett furcsa torokhangokat hallatva.

A legközelebbi emlékkép órákkal később, hogy felébredek, s olyan elementáris erővel sújt le rám a fájdalom, hogy ordítani tudnék. Rekedt hangon tört fel bennem a megállíthatatlan zokogás. Próbáltam megmozdulni, de ahogy megmoccantam, visszahanyatlottam kínomban, s csukott szemmel könyörögtem a férjemnek, hogy tegyen valamit. Kétségbeesve, aggódva figyelt, s hamarosan előkerítette a nővért, aki egy fájdalomcsillapító injekcióval újabb álomtalan alvásba röpített.
Mikor legközelebb felébredtem, már édesanyám is ott ült mellettem, s bár továbbra sem bírtam megmozdulni, mégis javult picit a helyzet. Feküdtem kitekeredve az oldalamon,m int egy partravetett bálna, s azon töprengtem, hogy fogok így éjszakázni.

Közben bejött valamikor a főorvos, s félig ébren hallgattam, ahogy a férjemmel beszélget. Tájékoztatta, hogy végül nagyobb lett a metszés, mert a nyirokcsomó alatt egy hatalmas konglomerátum volt, s ha már ott volt, eltávolította azt is, hogy annyival kevesebb daganattömeggel kelljen megbirkóznom. Azt mondta, hogy érte már kellemes csalódás az ilyen szövettani célú műtétekkor, s abban bízott, hogy nálam is kiderül, hogy csak ártalmatlan megnagyobbodás az egész. A férjem rákérdezett, hogy most mit gondol, s az orvos tűnődve, szomorúan felelte, hogy sajnos nagyon csúnya dolgot talált, biztos, hogy rosszindulatú. A kérdés, hogy mennyire nagy a baj, azaz pontosan milyen limfómával állok is szemben.

A válasz: sehogy. Fél oldalt fekve, mozdulatlanul, elvágott nyakkal. Másnap kihúzták a branült, ami enyhített a helyzeten, bár továbbra sem volt rózsás a kedvem. Aznap éjjel már sikerült aludnom, s másnap már pár centikre meg tudtam mozdítani a nyakam. Harmadnap levették a hatalmas kötést, s helyette egy tapaszt kaptam, majd hazaengedtek. Még vissza kellett járnom kötözésre, de legalább túl voltam a nehezén. A varratszedés után már nem maradt más hátra, mint regenerálódni és várni a szövettani eredményt.

Egy héttel később szabadultam meg a tapasztól, s elborzadva láttam a hatalmas sebet. Az orvos azt mondta, kb. 7-8 cm hosszú a seb. Gyanús volt, hogy a tapasz aló fent és lent kilógó csúf, fekete cérnák elég távol vannak egymástól, fent majdnem a fülemnél, lent pedig a kulcscsontom alatt, de maga a látvány így is sokkoló volt. Jó darabig rá sem bírtam nézni a tükörben, s hozzáérni sem mertem... A családom biztatott, hogy szépen gyógyul és semmi vész, olyan aranyosak! Mindig bátorítanak és támogatnak...