December 26-án délután vissza kellett menni a kórházba. Kikönyörögtük, hogy éjszakára engedjenek haza, s másnap reggel menjek csak vissza. Aznap éjszaka már egész jól aludtam, s tudtuk, innen már egyre jobb lesz. A kórházban reggel 7 előtt ott kellett ülnöm az ágyban, pizsamában. 12 óra is elmúlt, s még be sem nyitott senki az ajtón. Akkor kimentem megkérdezni, hogy kaphatok-e zárójelentést, mert jobban vagyok, haza szeretnék menni... Addigra beszéltem telefonon az egyik orvos barátnőmmel, akinek eszébe jutott, hogy az egyik kedves közös ismerősünk hematológus, hívjam fel. Megnyugtatott, hogy nemsokára meglesz a szövettan, onnantól a hematológiai osztályon fognak kezelni, s minden rendben lesz. Nagyon kedves volt és nagyon sokat jelentett a támogatása.
Valamikor két óra tájban el is készült a zárójelentés, aztán hazahozott a férjem. Végre magam mögött tudhattam ezt a szörnyű helyet. Folyton fémkoporsókat tologattak, egymás után "exitáltak" az emberek, bűzlött a folyosó (is), koszos volt a szoba, az orvosok mintha nem is lettek volna ott, a nővérek pedig belefásultak az egészbe... A fül-orr-gégészet ehhez képest egészségügyi etalon volt, sőt, enélkül is. Ezzel együtt is hálás vagyok mindazért, amit itt tettek értem, még ha az kevés is volt ahhoz, hogy ne legyen rémálom az egész.
Karácsony után a nyakamba szakadt az eltelt napok borzalma, s ahelyett, hogy feldolgoztam volna, egyre mélyebbre kerültem lelkileg. Úgy éreztem, egy sötét mocsárba süllyedek, s akárhogy kapálóztam, nem találtam a megoldást. Meditáltam, pozitív hangvételű, gyógyító könyveket olvastam, de csak aludni vágytam. Fájt a hátam, s elkezdtek fájni a lábaim és a karjaim. Egy-két nap után már aludni sem tudtam ettől a fájdalmas zsibbadástól. Tátongó szakadék, fenyegető sötétség kísértett. A férjem meghallgatott. Ott volt, mikor bizakodtam, aztán elvesztettem a reményt, majd újra hittem, s még is sírtam. Mert mi lesz, ha?! De olyan nem lehet, de akkor miért fáj és miért nem tesznek semmit, miért nincs még kész a szövettan, amit már december közepére vártunk? Még december végén is hiába telefonált érte a gégész, mi pedig nem tudtunk semmit. Őrjítő volt a bizonytalanság és a várakozás is. Csakúgy, mint a fájdalmak. Furcsa, hogy a fizikai rosszullét mennyire megviseli az ember lelkét is, szinte megtépázza a bizakodó embert is.
Végül felhívtam egy hangtálterapeutát (a férjem szerint egy sámánt, amin jót nevettem), aki eljött, hogy kitisztítsa a lakást energetikailag. Hangtállal is kezelt. Csodálatos élmény, mindenkinek ajánlom. Másnapra jobban is lettem valamelyest, fizikailag is és lelkileg is.
Ezzel együtt a fájdalmak nem szűntek, sőt, fokozódtak. Minden nap lázas volt, vagy minimum folyamatosan hőemelkedésem volt, s ha elaludtam, ömlött rólam a víz. A családom és a barátaim tartották bennem a lelket: hamarosan elkezdődik a kezelés, s az "elfújja a tüneteket".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése