A kórházból hazatérve

December 26-án délután vissza kellett menni a kórházba. Kikönyörögtük, hogy éjszakára engedjenek haza, s másnap reggel menjek csak vissza. Aznap éjszaka már egész jól aludtam, s tudtuk, innen már egyre jobb lesz. A kórházban reggel 7 előtt ott kellett ülnöm az ágyban, pizsamában. 12 óra is elmúlt, s még be sem nyitott senki az ajtón. Akkor kimentem megkérdezni, hogy kaphatok-e zárójelentést, mert jobban vagyok, haza szeretnék menni... Addigra beszéltem telefonon az egyik orvos barátnőmmel, akinek eszébe jutott, hogy az egyik kedves közös ismerősünk hematológus, hívjam fel. Megnyugtatott, hogy nemsokára meglesz a szövettan, onnantól a hematológiai osztályon fognak kezelni, s minden rendben lesz. Nagyon kedves volt és nagyon sokat jelentett a támogatása.

Valamikor két óra tájban el is készült a zárójelentés, aztán hazahozott a férjem. Végre magam mögött tudhattam ezt a szörnyű helyet. Folyton fémkoporsókat tologattak, egymás után "exitáltak" az emberek, bűzlött a folyosó (is), koszos volt a szoba, az orvosok mintha nem is lettek volna ott, a nővérek pedig belefásultak az egészbe... A fül-orr-gégészet ehhez képest egészségügyi etalon volt, sőt, enélkül is. Ezzel együtt is hálás vagyok mindazért, amit itt tettek értem, még ha az kevés is volt ahhoz, hogy ne legyen rémálom az egész.

Karácsony után a nyakamba szakadt az eltelt napok borzalma, s ahelyett, hogy feldolgoztam volna, egyre mélyebbre kerültem lelkileg. Úgy éreztem, egy sötét mocsárba süllyedek, s akárhogy kapálóztam, nem találtam a megoldást. Meditáltam, pozitív hangvételű, gyógyító könyveket olvastam, de csak aludni vágytam. Fájt a hátam, s elkezdtek fájni a lábaim és a karjaim. Egy-két nap után már aludni sem tudtam ettől a fájdalmas zsibbadástól. Tátongó szakadék, fenyegető sötétség kísértett. A férjem meghallgatott. Ott volt, mikor bizakodtam, aztán elvesztettem a reményt, majd újra hittem, s még is sírtam. Mert mi lesz, ha?! De olyan nem lehet, de akkor miért fáj és miért nem tesznek semmit, miért nincs még kész a szövettan, amit már december közepére vártunk? Még december végén is hiába telefonált érte a gégész, mi pedig nem tudtunk semmit. Őrjítő volt a bizonytalanság és a várakozás is. Csakúgy, mint a fájdalmak. Furcsa, hogy a fizikai rosszullét mennyire megviseli az ember lelkét is, szinte megtépázza a bizakodó embert is.

Végül felhívtam egy hangtálterapeutát (a férjem szerint egy sámánt, amin jót nevettem), aki eljött, hogy kitisztítsa a lakást energetikailag. Hangtállal is kezelt. Csodálatos élmény, mindenkinek ajánlom. Másnapra jobban is lettem valamelyest, fizikailag is és lelkileg is.
Ezzel együtt a fájdalmak nem szűntek, sőt, fokozódtak. Minden nap lázas volt, vagy minimum folyamatosan hőemelkedésem volt, s ha elaludtam, ömlött rólam a víz. A családom és a barátaim tartották bennem a lelket: hamarosan elkezdődik a kezelés, s az "elfújja a tüneteket".

Egy nagyon boldog Karácsony

Szinte repültünk haza a férjemmel... El se tudtuk hinni az elmúlt napok után, hogy otthon tölthetem az ünnepet. Nagyon boldogok voltunk, hogy mindhárman együtt vagyunk! Ez volt a legnagyobb ajándék.
A család is velünk örült, mindenki megkönnyebbült. (Utólag sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mitől féltek pontosan? Annyira sajnálom, hogy így megijedtek, bárcsak ne lettem volna annyira rosszul... Utólag az orvosok a limfóma tüneteit azonosították be,  így meggyötört...)

A férjem és a kislányom csodaszép fenyőfát vettek még délelőtt, de ki se volt bontva, mikor hazaértünk. Csak szomorkodtak... De ahogy hazaértem, a fa széttárta karjait, bocsánat, ágait, s beterítette a nappalit. Át is kellett rendeznünk a szobát, sokkal jobb lett így egyébként is. Együtt díszítették fel, sajnos nekem le kellett feküdnöm közben. Estére a férjem finom vacsorát főzött, amiből sajnos nem tudtam enni, de így is értékeltem. Az illata isteni volt. Az ajándékoknak mindhárman nagyon örültünk, s persze a lányka öröme volt a legbecsesebb. Igazán meghitt este volt. Csendesen készülődtünk az elalváshoz, de még egy új mesefilmet meg akartunk nézni, családi mozizás címén. Akkorra újra erőt vett rajtam a betegség, az ágyban kínlódtam és rettegtem, hogy visszakerülök a kórházba. A férjem utólag vallotta be, hogy ő is ettől félt.

Aztán mégis átvészeltem az éjszakát, sőt, még aludni is tudtam pár órát. Másnap anyósomék meglátogattak bennünket. Igaz, gyönge voltam, mégis vidám. Derűsen telt a napunk. Másnap édesanyám várt bennünket, persze a testvéreimmel együtt. Nagyon szép nap volt. Ha másra nem is volt jó a kórházi tartózkodás, arra mindenképp, hogy szívből megbecsüljük a közösen töltött napot. Igaz, előtte is mindig nagyra értékeltük -ezeket az élményeket, most mégis átlengte a hangulatot a -nem tudom másképp nevezni- kegyelem.

Kórházba kerültem

Eltelt pár nap, boldogan tervezgettük a Karácsonyt. Az ajándékok kapcsán szomorkodtam, mert semmi nem készült el, amit szerettem volna. A férjem felajánlotta, hogy gondoljam ki, írjam össze, kinek mit szeretnék, s megveszi. A saját készítésű ajándékok helyett inkább pihenjek, töltődjek, játsszak a lánykánkkal. Így is tettem.
Aztán jött a kellemetlen meglepetés: december 22-én, szombaton rosszul lettem. Reggeltől kezdve fájt a hátam. Aznap délután volt a lánykám élete első táncelőadása, karácsonyi gálaműsor. A legapróbbak csoportjában tipegett ő is, ki nem hagytam volna. Előtte még elvittem délelőtt a karácsonyi vásárba, mert vágyott a körhintára. Sziszegtem a fájdalomtól, így beugrottunk egy patikába valami krémet venni. Három hosszú sor állt előttünk. Pár perc után lerogytam egy székre, próbáltam nem lihegni a fájdalomtól. A lánykám egy lufival játszott, amit a vásárban kapott. Aztán egy nagyon kedves férfi váratlanul megkért, hogy jöjjek, maga elé enged. Lám, vannak ilyen csodálatos emberek!

A patikából édesanyámhoz mentünk, ebédelni és pihenni a nagy délutáni esemény előtt.
A testvérem bemasszírozta a krémet a hátamba, egy picit enyhült is a fájdalom. Bevettem két szem gyógyszert is, majd elindultunk a fellépésre. Életem egyik legszebb élménye volt, hogy láthattam a kislányomat aznap. Boldog volt és izgatott, a szemei csillogtak, az arca kipirult, a színpadon pedig tüneményesen táncolt. Az egész nézőtér olvadozott a csöppségek bájosan gyermeki mozgásától. S mikor a fináléban a függöny összezárult, egy kislány még mindig integetett, a manósapkás, mosolygós fejecskéjét a függöny mögül kidugva: az én kicsi drágám!

Fáradtan, de nagyon felvillanyozódva értünk haza. Mire mindannyian megfürödtünk, megvacsoráztunk, bebújtam az ágyba és éreztem, hogy nem fogok tudni aludni. Aztán kétségbeesve tapasztaltam, hogy percről percre erősödik a fájdalom. A hátam közepén hasogatott és görcsölt, hol ívbe hajlottam, hol előre dőltem.
Addig fajult, hogy 2 másodpercenként új pózt kellett felvennem, de végül már az se segített. A férjem próbált segíteni, de hiába. Végül arra jutottam, hogy biztos idegbecsípődés, arra meg injekció kell és minden szuper lesz. Így hát felhívtam a mentőállomást, mondván csak érdeklődni szeretnék, hogy ha esetleg bemegyek a sürgősségire, vajon kaphatok-e injekciót? Kikérdezett, aztán azt mondta, ez nem gyerekjáték, most küldi a mentőt, 10 perc múlva ott lesznek a ház előtt.

Megijedtünk: a kicsi lány már aludt. Hova tegyük? Vigyük? Hívjunk hozzá valakit? Senki nem vette fel a telefont, addigra 10 óra elmúlt. Végül, mikor épp beletörődtem, hogy egyedül kell mennem, utolértük a testvéreméket, a barátjával azonnal rohantak hozzánk.
Így a férjemmel együtt indultunk a kórházba. A mentős tüdőembóliára gyanakodott, ha jól emlékszem, bár ilyesmit is mondott, hogy "inkább nem rémisztem meg azzal, hogy mi a gyanúm". Ezzel rémisztett csak meg igazán!

Mikor beértünk a sürgősségire, elkapott a hányinger. Egyre jobban gyötört. Aztán behívtak végre a vizsgálóba. Egy iszonyatosan elhanyagolt, büdös bácsi után érkeztem, felfordult a gyomrom még jobban. Kaptam valami intravénásat, meg gyógyszert is, talán görcsoldót, ha jól emlékszem. Vért vettek, EKG-t végeztek, aztán azt mondták, elküldenek ultrahangra, s éjszakára benntartanak. Hozzátartozók az osztályon nem tartózkodhatnak, így a férjem hazament. Bekötöttek egy infúziót, a legerősebb fájdalomcsillapító volt benne, meg görcsoldó. Semmit nem ért. Egész éjjel hánykolódtam, szinte vajúdtam. Két tündéri ápolónő vigyázott rám és a többi betegre. Egyikük szomorúan mondta, hogy sajnálja, hogy nem lett tegnap világvége, mert nagyon szomorú. Sorra küldik be a beteg öregeket a családok, hogy megszabaduljanak tőlük az ünnepekre. Olyan szeretettel hajolt 5 percenként a nénikék fölé, megcirógatva az arcukat: "Hogy van mamika?", ahogy kevés nővért lát az ember. Velem is nagyon együttérző volt, s amennyire tehette, próbálta enyhíteni a kínjaimat, csakúgy, mint a kolléganője.

Muszáj elmesélnem, hogy a szobában egy fiatal nő volt az egyetlen, aki egész éjjel aludt szépen. Reggel elküldték a pszichiátriára, öngyilkos próbált lenni egy nappal korábban. A férje és a gyereke is aggódott érte, ő pedig olyan kegyetlen hangon beszélt velük, láthatóan haragban állt az egész világgal. Döbbenetes felismerés volt, hogy köztünk ő volt az egyetlen, aki nem az életéért küzdött aznap éjjel, hanem ellenkezőleg. S mégis ő aludt jóízűen és ment tovább mosolyogva... Persze, így is nagyon sajnálom. De mégis, milyen különös az Élet...

Nekem nem szűnt a hányingerem, sőt, egyre rosszabbodott, ahogy a fájdalmaim is. Az ultrahang és a röntgen semmi kórosat nem talált. Ennek ellenére aggódtak, nem engedtek haza, hanem reggel áthelyeztek a "hármas belre", ami nem egy szokványos belgyógyászati osztály. De nem ám! Hanem csúnya nevén, ez egy "elfekvő". Ez csak az első fél perc után derült ki, amikor is bevezettek a leendő szobámba, ahol a másik öt ágyon magatehetetlen, hörgő, vagy épp félrebeszélő nénik feküdtek. Egyikük utolsó napjait élte, tátott szájjal, hátravetett fejjel, hangosan zihálva és hörögve. Körülnéztem és közöltem a férjemmel, hogy inkább hazamegyek betegen, de itt biztosan nem maradok. Egyetértett, kiment, s az ügyeletes orvos átirányított egy két ágyas szobába, ahol egy vidám, bőbeszédű néni feküdt. Ég és Föld volt a különbség a két kórterem között... Szegénynek én lehettem a kibírhatatlan kihívás, mert a következő két napban megállás nélkül hánytam. Főleg, amikor evett, mert attól végképp felkavarodott a gyomrom. Meg attól is, mikor beadták intravénásan a B6-ot vagy a hányáscsillapító gyógyszert, a Cerucalt. Ahogy szétáradt az ereimben, azonnal nyúltam a rókafogóért... Így utólag még kicsit vicces is, de akkor nem találtam annak. Ahogy azt sem, hogy betelt egyszer a tál, de nem volt nálam cserepizsama, s a nővérek nem adtak kórházit. Értsem meg, karácsonyi időszak van, be kell osztaniuk. A paplanhuzatot is. Így esett meg, hogy a saját rókámmal aludtam, takaróztam két teljes napig. Nem nagyon néztek rám, csengőm nem volt, a néni aludt, így éjjel pl. nekem kellett kitántorognom, az összeesés határán, hogy megkérdezzem: ha már itt ez a branül és két napja hányok, vajon ...mi lenne a megoldás? Lelkendezve be is kötöttek nekem egy dupla adag sóoldatos infúziót... Ez hozta meg talán az enyhülést, így hálát érzek az irányukba...

Nagyon nehéz volt, de nem ezek miatt a fizikai dolgok miatt. Hanem a családom szomorúsága miatt, annyira elkeseredtek, aggódtak, erre a fordulatra senki nem készült fel, ráadásul épp Karácsony előtt. A férjem és az édesanyám bent voltak mellettem, amennyit tudtak.
Éjjel jógáztam, a Napüdvözletek meghozták a hajnalt... Aztán eltelt a nap, s tudtam, hogy hazamegyek. Haza kell mennem. Karácsony van! Az ügyeletes orvos ünnepi hangulatban volt és szeretettől telve hazaengedett. De csak eltávozásra! - tette hozzá. Bántam is én, mire, a lényeg, hogy a szívemnek legkedvesebbekkel ünnepelhetem a szeretet ünnepét...

Fül-orr-gégészet, avagy a műtét előtt és után

A Fül-Orr-Gégészeten korán ott voltunk, idegeskedve a rám váró ambuláns műtét miatt.
Egy kis metszés, húsz perc az egész - olvastuk az interneten.
Egy óra várakozás után sorra kerültem, s a főorvos megvizsgálta a csomókat. Elég gondterhelten tapogatta a nyakamat, bár a higgadtsága még így is megnyugtatott. Kedves, tapintatos és közvetlen volt, nem jellemezte a fehér köpeny szindróma, s enélkül is (vagy talán annál inkább) maximálisan kiváltotta a tiszteletemet.
Miután megvizsgált, alaposan kikérdezett és átnézte minden leletemet. Végül azt mondta, hogy nem fogja elvégezni a műtétet, mert a nyirokcsomóra ráfekszik a nyaki verőerem, s nem szeretné, hogy elvérezzek. Egyetértettem, ez a lehetőség engem sem villanyozott fel. Azt javasolta, hogy inkább menjek el egy tűszúrásos vizsgálatra, biopsziára, talán már az is elég információt ad az elváltozásról. A műtétet ugyanis csak altatásban, nagyműtétként lehetne elvégezni, s hátha megúszom anélkül.

Beleegyeztem, s máris telefonált, sürgősségi időpontot kért a Cytológiára. Már másnap fogadtak, így még egy éjszakát végigforgolódtam, s újra ott ültünk a férjemmel a kórházban. Alá kellett írni egy papírt, hogy ismerem a kockázatokat és vállalom a vizsgálatot, de mire végigfutottam a tájékoztatót, teljesen berezeltem az olvasottaktól. Úgy mentem be, hogy majd összerogytam a félelemtől, pedig jellemzően erősen tartom magam az ilyen helyzetekben. Az orvos, egy mosolygós, kissé molett nő, akire azóta is szakmai etalonként tekintek, mély empátiával viseltetett, s addig nem is "támadott le", míg meg nem nyugodtam. Vidám, derűs maradt, mégis együttérző volt, s töviről hegyire kikérdezett az egészségemmel kapcsolatban. Kíváncsi volt a gyerekkori betegségeimre, a belgyógyászati kitérőkre, a várandósságra, s még arra is, hogy jártunk-e trópusi országban. Üdítő meglepetés volt, hogy a "különleges" betegségeimmel kapcsolatban nem kellett megmagyaráznom, miért is derültek ki és minek is kezelik, hanem átlátta, sőt, ismerte a terápiájukat. Ezek egyébként ártalmatlan betegségek, már ha tud róluk az ember (s főleg az orvosa), pl. trombózisra való hajlam, stb.

Elmondta, hogyan zajlik majd a vizsgálat, mit fogok érezni, mit kell tennem közben, majd fel kellett feküdnöm a vizsgálóasztalra. Folyamatosan közvetítette, mikor mit fog csinálni, mikor tartsam benn a levegőt, s mikor húzta ki a tűt. Három helyen szúrta meg a nyakamat, s így utólag azt kell, hogy mondjam, inkább kellemetlen, mint fájdalmas élmény volt. Leginkább lelkileg volt nehéz, különös érzés, ha az ember nyakát egy nagy tűvel megdöfik, s úgy kell tűrni, hogy még csak nem is nyelünk vagy lélegzünk.
Felültem, elszédültem, s rögtön odaugrottak támogatni, míg magamhoz térek.

Az orvos kedvesen, nyugodtan, sőt, még mindig derűsen, tapintatosan tájékoztatott arról, amit már ennyiből is le tud szűrni. Azt mondta, hogy a csomók fala vastag, alig tudta átszúrni, s belül is tömörek. A kenet alapján, ha jó cytológus, márpedig ez a szakmája, már látnia kell, hogy ezek nem egészséges szövetek. A vizsgálat majd kideríti, hogy egész pontosan milyen sejtek alkotják, de ő kifejezetten egy olyan nyirokrendszeri betegségre gyanakszik, ami épp a fiatal, harminc év körüli  nőkre jellemző, s nem kell aggódnom, mert a hematológus kollégák remekül gyógyítják. Megnyugtatott, hogy igyekszik a leletem elkészítésével, ha lehet, egy héten belül elkészíti.

Így is lett, a gégészhez kellett mennem a leletért, s a további teendők miatt. A férjem ezúttal is mindvégig velem volt, s idegesen néztünk egymásra, míg az orvos hümmögve olvasta a monitorján az "ítéletet". Az arca tőle szokatlanul komor volt, de aztán azt mondta, hogy egyelőre nem tudtunk meg elég információt, így sajnos mégis szükség lesz a műtétre. Azonnal telefonált a műtőbe, s a lehető leghamarabbi időpontot kérte. December 15-e, szombat, munkanap volt, aznapra reggelre tűztük ki a műtét időpontját. Elmagyarázta, hogy a biztos diagnózist jelenleg nem lehet kijelenteni, szükséges, hogy kivegyen egy egész nyirokcsomót, s arról szövettant kérjen. Összeomlottam, a sírás kerülgetett, de a férjem bátorító tekintete megacélozott.

Miután megbeszéltük a műtéttel kapcsolatos tudnivalókat, kifele menet meg kellett állni a kartonozónál, hogy ágyat foglaljanak nekem a hétvégére. Míg a hölgy az irataimmal foglalkozott, belepillantottam a frissen kapott ambuláns lapba, s hirtelen elakadt még a lélegzetem is, ahogy a szemem a biopsziát végző orvos által írt diagnózisra siklott: Malignitas igazolható.
Azt hiszem, ez volt az első pillanat, amikor úgy igazán összeomlottam. Elemi erővel tört át benne valami lelki gát, s a könnyeimet nyelve kérdeztem a férjemet, hogy de miért nem mondta el inkább az imént a gégész?! Nem is feltételezés, hanem állítás, igazolható, hogy rosszindulatú a daganat. A férjem csitított, hogy szedjem össze magam, mert a kartonozóban ülő hölgy különböző kérdéseket akart feltenni, s mikor elfordultunk az ablakból, már rendesen elolvastam a leletet, s láttam, hogy (Non)-Hodgkin limfómát írtak lejjebb. Akkor újra rámtört a sírás, zokogva tűnődtem, hogy fogom ezt a hihetetlen, rettenetes hírt közölni az édesanyámmal.

A férjem vigasztalt, tartotta bennem a lelket, így hamarosan megnyugodtam. A kórházból egyenesen a családomhoz mentünk, mert tudtam, hogy telefonon úgyis érdeklődni fognak a lelet felől, s ilyen rossz hírt talán mégis kíméletesebb személyesen átadni. Ültünk a nappaliban, ott voltak a testvéreim is, mi pedig megpróbáltuk elmondani. Nehezebb volt, mint hittük. Furcsán éreztem magam, úgy éreztem, mintha hazudnék, vagy rossz viccet űznék velük, mert még magam sem hittem el, hogy igaz ez az egész.
S akkor még nehezebb lett. Nem értették. Mi az a limfóma? Hogy értem, hogy rosszindulatú? Anyukám idegesen hajtogatni kezdte a keze ügyébe eső szárítóról a ruhákat, mintha a gépies cselekvéssel semmissé tehetné a hallottakat. A nagyobbik húgom percekig nem értette, nem akarta érteni, míg ki nem mondtam azt a rémes szót, hogy rák. Minden családtagom pótcselekvésbe menekült. A kisebbik húgommal összemosolyogtunk, mintha mindketten tudnánk, hogy az egész csak tréfa, majd vad főzésbe kezdett. Az öcsémnek sürgősen ki kellett rohanni havat lapátolni. Édesanyám nem és nem bírta abbahagyni a hajtogatást, a nagyobbik húgom már rászólt, hogy ne csinálja már. Nem volt hová húzni ezt a beszélgetést, valahogy mindenkinek furcsa, idegen volt a helyzet, s mint ilyen, kínos is. Nem tudtuk, hogyan viselkedjünk. Mire hazaértem, édesanyám emailje várt: mikor eljöttünk, mindannyian sokáig sírtak, de bíznak benne, hogy jóra fordul minden.

Szombaton korán keltünk, s a kórház kartonozójánál vártuk a további tudnivalókat. Épp arra járt a közvetlen kolléganőm, aki hiába biztatott és támogatott, akkor és ott inkább nyomasztó volt az egész jelenet. Addigra már eljutottunk oda a férjemmel, hogy a sok bátorítás és történet inkább idegesített bennünket. Aki épp benne van nyakig a slamasztikában, azt a kétségbeesésbe tudja kergetni, hogy az ismerősöm ismerősének is volt egy ártatlan cisztája, s lám, milyen jól van még ma is.

A szobába érve kellemes meglepetéssel nyugtáztuk, hogy egyszemélyes szobát kaptam, s ami aranyos volt, hogy a gyermekosztályon. Egy pillangó volt az ajtóra ragasztva. Tisztaság és rend volt a kórteremben, olyannyira, hogy a szokott kórházundorom sem jött elő, míg ott tartózkodtam. Alig vettem föl a ropogósra vasalt kórházi pöttyös hálóinget, már jött is a nővér, hogy injekciót adjon és bekössön egy infúziót.
Na itt jött a neheze, mindkettőnk számára. Nem sikerült bekötnie, végül át kellett hívnia egy ügyes kezű kolléganőjét egy másik osztályról, aki másodjára bekötötte. Kis idő múlva megérkezett a beteghordó, aki úgy kapott ölbe, mint egy tollpelyhet, s ráfektetett a hordágyra. Elindultunk a műtőbe, az ajtóban a férjemmel elbúcsúztunk egymástól, s bent egy hatalmas fémlapra fektettek. Az altatóorvos máshova akarta szúrni a branült, elszúrt még egy vénát, aztán egy nő az arcomra tette a maszkot, s mire hármat számolt, már aludtam.
Utólag derült ki, hogy az altatóorvos ekkor még egy helyen megszúrt, szintén sikertelenül.

A férjem egyre növekvő aggodalommal várta a műtét végét. Másfél óra múlva látott viszont, alélt állapotban. Arra a pillanatra emlékszem, ahogy fölém hajol, aztán arra is, ahogy a műtősfiú az ágyamra fektet, s elrendezi a karomat az infúzió miatt. Állítólag nyitva volt a szemem és kommunikáltam is, bár beszéd helyett furcsa torokhangokat hallatva.

A legközelebbi emlékkép órákkal később, hogy felébredek, s olyan elementáris erővel sújt le rám a fájdalom, hogy ordítani tudnék. Rekedt hangon tört fel bennem a megállíthatatlan zokogás. Próbáltam megmozdulni, de ahogy megmoccantam, visszahanyatlottam kínomban, s csukott szemmel könyörögtem a férjemnek, hogy tegyen valamit. Kétségbeesve, aggódva figyelt, s hamarosan előkerítette a nővért, aki egy fájdalomcsillapító injekcióval újabb álomtalan alvásba röpített.
Mikor legközelebb felébredtem, már édesanyám is ott ült mellettem, s bár továbbra sem bírtam megmozdulni, mégis javult picit a helyzet. Feküdtem kitekeredve az oldalamon,m int egy partravetett bálna, s azon töprengtem, hogy fogok így éjszakázni.

Közben bejött valamikor a főorvos, s félig ébren hallgattam, ahogy a férjemmel beszélget. Tájékoztatta, hogy végül nagyobb lett a metszés, mert a nyirokcsomó alatt egy hatalmas konglomerátum volt, s ha már ott volt, eltávolította azt is, hogy annyival kevesebb daganattömeggel kelljen megbirkóznom. Azt mondta, hogy érte már kellemes csalódás az ilyen szövettani célú műtétekkor, s abban bízott, hogy nálam is kiderül, hogy csak ártalmatlan megnagyobbodás az egész. A férjem rákérdezett, hogy most mit gondol, s az orvos tűnődve, szomorúan felelte, hogy sajnos nagyon csúnya dolgot talált, biztos, hogy rosszindulatú. A kérdés, hogy mennyire nagy a baj, azaz pontosan milyen limfómával állok is szemben.

A válasz: sehogy. Fél oldalt fekve, mozdulatlanul, elvágott nyakkal. Másnap kihúzták a branült, ami enyhített a helyzeten, bár továbbra sem volt rózsás a kedvem. Aznap éjjel már sikerült aludnom, s másnap már pár centikre meg tudtam mozdítani a nyakam. Harmadnap levették a hatalmas kötést, s helyette egy tapaszt kaptam, majd hazaengedtek. Még vissza kellett járnom kötözésre, de legalább túl voltam a nehezén. A varratszedés után már nem maradt más hátra, mint regenerálódni és várni a szövettani eredményt.

Egy héttel később szabadultam meg a tapasztól, s elborzadva láttam a hatalmas sebet. Az orvos azt mondta, kb. 7-8 cm hosszú a seb. Gyanús volt, hogy a tapasz aló fent és lent kilógó csúf, fekete cérnák elég távol vannak egymástól, fent majdnem a fülemnél, lent pedig a kulcscsontom alatt, de maga a látvány így is sokkoló volt. Jó darabig rá sem bírtam nézni a tükörben, s hozzáérni sem mertem... A családom biztatott, hogy szépen gyógyul és semmi vész, olyan aranyosak! Mindig bátorítanak és támogatnak...

Campylobacter... és ami utána jött

A lánykám kis barátjának a születésnapjára voltunk hivatalosak.

Előtte való héten úgy döntöttem, rendelni fogom az ebédet a céges menzán, mert a főzés elveszi az időmet a kislányomtól. Ekkortájt már szinte bele voltam betegedve, hogy nem tudok vele elég időt tölteni.
A menzai kosztot viszont nem bírta a gyomrom. Mindig hasmenést okozott...
A születésnapi buli egy szuper játszóházban volt. Megható volt, ahogy a 4 éves kisfiút körülvették a kis barátai, s a szülők, míg felköszöntöttük. Vidáman telt az este, a lánykámmal és a barátaival együtt játszottam, kúsztam, gurultam, csúszdáztam, nagy örömükre. Ragaszkodtak hozzá, hogy mindig menjek velük "a kalandra", de egyre rosszabbul lettem. Végül reszketve ücsörögtem a szőnyegen az egyik kedves barátnőmmel beszélgetve, s vártam a lánykámat.

A férjem értünk jött, s a cukrászdában finom süteményeket vett, hogy bennünket kényeztessen. Itthon épp csak leültünk falatozni, mikor rám tört a hasmenés. Pár perccel később olyan erős fájdalmaim voltak, mintha épp szülni készülnék. Az iszonyatos görcsök nem akartak szűnni, az egész estét ott töltöttem.
Rettegés tört rám, mikor megláttam a vért. Sírva szóltam a férjemnek, hogy nem akarom megijeszteni, de ez vér... Megnyugtatott, ahogy határozottan rávágta: "Nem lehet vér, mert az vagy fekély vagy rák. Szóval nem vér. Rosszul láttad."

A következő napok viszont aggasztóak voltak, a rosszullét nem múlt el, így elmentem a háziorvoshoz. Mintát kellett vinnem az ÁNTSZ-hez. Ez egy keddi napon volt, pénteken már postázták is a leletet a háziorvoshoz... A levél kerek egy hétig nem érkezett meg, a városon belül, így csak nagy sokára derült ki, hogy campylobacter fertőzésem van. Az orvosom nyugtalan volt, mert ezen a legtöbb ember egyszerűen "átlép". Járványügyi eset lettem, kaptam egy levelet az ÁNTSZ-től, hogy addig nem mehetek ki a lakásból, míg 3 negatív mintát nem produkáltam. Be kellett szednem egy levél antibiotikumot, a helyettes háziorvos írta ki.
Eltelt egy újabb hét, beszedtem a gyógyszert, s már azt hittem, jobban vagyok, amikor visszaestem. Ugyanaz a fájdalom, ugyanolyan iszonyú görcsök, vér. Délután kicsit jobban éreztem magam, s nem bírtam megállni, elkezdtem tornázni. Öt percig bírtam, akkor újra rámtört a fulladás és szédülés, így abbahagytam.

Másnap reggel, öltözés közben, ahogy belenéztem a tükörbe, egy szörnyű dudorra lettem figyelmes a nyakam alján. Akkora volt, mint egy kisebb tojás. Egyik napról a másikra... Odakaptam és sírva fakadtam: nekem még fel kell nevelnem a lányomat! Szinte abban a pillanatban tudtam, hogy rák.

Az egyik barátnőm, aki sok betegséget ismer, telefonon megnyugtatott, hogy biztos csak a nyirokcsomóim vannak megduzzadva a nyomorult Campylo miatt, ne aggódjak. Megnyugodtam, de mégis elmentem a háziorvoshoz, hogy beszámoljak a visszaesésről. Egyúttal megmutattam a csomót és újra panaszkodtam a fulladásra. Igyekezett megnyugtatni, de láttam a tekintetén, hogy komoly a helyzet. Azonnal továbbküldött a Pulmonológiára, a "Sürgős" beutalóra még kézzel is ráírta még egyszer, hogy Sürgős!!! és kérte, hogy azonnal odamenjek. "Nagyon sajnálom!", nézett rám szomorúan és aggódva, ami kicsit nyugtalanított.

A Pulmonológián készítettek egy légzésfunkció vizsgálatot és egy tüdő röntgent. Mindkettő rendben volt, ám a főorvosnőt nyugtalanította a csomó a nyakamon, ezért azt tanácsolta, hogy onnan egyenesen a kórházi Pulmonológiára menjek, ott is egy bizonyos doktornőhöz. Írt egy papírt, s már indultam is.
Ekkor hívtam fel a férjemet, hogy elmeséljem, milyen szaladgálós napom van, ő pedig nagyon megrémült. Elhessegettem a rossz érzéseimet, autóba ültem, s már mentem is a kórházba.

Sikerült eltévednem, s a tüdőosztály helyett a krónikus betegek osztályára kerültem. Kénytelen voltam minden ajtón bekukucskálni, hogy megtaláljam az orvost, de az ajtók mögött haldokló betegek feküdtek, rettenetes színben, szörnyű büdös levegőben. A harmadik ajtónál már sírtam, aztán végre találtam egy fehér köpenyest, aki segített megtalálni az orvost, akit kerestem.
Kedves és nyugodt volt. Megvizsgált és sajnálkozva közölte, hogy a TB nem engedi, hogy ma lépjen is az ügyemben, mert a belvárosban az ambulancián már aznap bekerültem a rendszerbe. Másnap reggelre visszahívott soron kívül, biopsziát tervezve.

Hazaérve újra felhívtam a férjemet, aki addigra még jobban aggódott. Sose hallottam még ilyen idegesnek a hangját. Ő már akkor tudta. "Azért kezelnek ilyen sürgősséggel, mert nagy a baj. Minden tünet stimmel: bélpanaszok, bal oldali nyaki nyirokcsomó, fulladás. Ez limfóma." Mi az a limfóma?, kérdeztem...
Milyen különös! Annyi furcsa, extrém betegség tünetét ismerem, valahogy megragadtak a memóriámban, ahogy hallottam róluk, de épp a limfómáról fogalmam sem volt.

Másnap együtt mentünk a Pulmonológiára a biopsziára. Egész délelőtt vártunk, már az ájulás környékezett az idegességtől. Volt egy hörgő, teljesen leépült ember, akit otthagyott a mentős. Sírhatnékom volt, iszonyú volt az egész. Végre behívott az orvos és miután megvizsgált újra, azt mondta, feleslegesen nem szúr meg, inkább
elküld CT-re. Egy közeli városba küldött, mert ott hamarabb kaptunk időpontot. A CT-t sürgősséggel kérte, ismertetve telefonon az esetemet. Ez szerdán volt, s a következő hét hétfőjére kaptam időpontot.
Csütörtökön el kellett mennem a helyi ambuláns Fül-Orr-Gégészetre, hogy onnan is vigyek szakvéleményt. Egy egykedvű és goromba orvos fogadott. Megragadta a csomót és elkezdte ropogtatni, mintha össze akarná roppantani. Felszisszentem kínomban, erre ő lediktálta az asszisztensnek: "Enyhén fájdalmas nyirokcsomók. Ultrahangra továbbküldve." Az ultrahangra január 26-ra kaptam időpontot, s visszamentem az orvoshoz, hogy megkérdezzem, vajon nem lesz-e az kicsit későn. Csodálkozva meredt rám és megkérdezte, milyen ultrahang?! Emlékeztettem, hogy öt perce találkoztunk, megnagyobbodott nyirokcsomó a nyakon, stb... "Ja igen... Ráérünk, ha addig készül CT és mégis sürgős, akkor majd megsürgetjük azt az ultrahangot."

A CT-re hárman mentünk, mert senkire nem tudtuk rábízni a kicsi lányunkat és az ovi még nem volt nyitva, amikor kora reggel elindultunk a szomszédos városba a CT-re. Addigra a nyakamon megjelent még egy tojásdad csomó. Fél nyolcra kellett menni, de már egész sokan voltak. Kicsit izgultam, de egyáltalán nem volt vészes. Sikeresen bekötötték az infúziót, amit gépileg adagoltak, egész futurisztikus volt az egész folyamat. Magamra hagytak egy fém ágyon, égnek emelt karral, aztán egy másik szobából mikrofonon adták ki az utasításokat ("tartsa benn a levegőt, fújja ki, stb.). A CT egy hatalmas gyűrűre hasonlított, s az ágyat oda-vissza tologatták benne, hogy az egész mellkasomról felvételeket készítsenek. Egyáltalán nem volt nyomasztó vagy ijesztő, majd egész gyorsan vége is lett.
Kint várni kellett egy kis ideig, míg az orvos kiértékelte, kaptunk egy leletet és egy cédét, aztán indulhattunk is vissza a kiindulópontra: a pulmonológushoz. Elolvasta és lefordította: nincs pulmonológiai betegségem, de a nyakamon, a két tüdő közötti üregben 1-4.5 centiméteres nyirokcsomók vannak. Ő volt az első orvos, aki kimondta a rettegett szót, hogy sajnos lehet, hogy limfóma, de más is lehet. Minél hamarabb szükséges lenne  kivenni az egyiket a nyakamból, hogy megvizsgálják szövettanilag. Elolvasta a rendkívül alapos gégész véleményét, s úgy döntött, felhívja az osztályvezető főorvost, hogy rábízzon. Sajnos épp szabadságon volt, de egy másik, nagyon jó szaktekintélyhez küldött, aki már másnap reggel 9-re várt.

Rólam

Harminckét éves, életvidám nő vagyok. Voltak nehézségek az életemben, de mindig több volt az öröm, a boldogság. Néhány éve megfogant a várva várt kisbabám, aki ma már négy éves. Szerető férjem van és imádnivaló, hangos családom. Az egészséges életmód nagyon fontos számomra, nagy odafigyeléssel főzök az egész család érdekében. Nagyon fontos számomra a társasági élet, a barátok. Sosem bírok nyugton ülni, tenni, venni, menni kell, mindig, ha esik, ha fúj.
A betegségem 2012 novemberében tört ki. Ugyanabban az évben, amiben március elsejétől  5-7 kilométereket futottam a közeli erdőben hetente háromszor-négyszer, sőt, itthon is tornáztam, hogy csinosodjak. A futás inkább lelki táplálék volt számomra, mindig kikapcsolódást, felüdülést nyújtott. Utoljára októberben futottam, amikor rosszul lettem, erősen fulladtam és éreztem, hogy el fogok ájulni. A RunKeeper futóprogram így értékelt: "Teljesítmény: Very Poor." Így kezdődött...

Sokáig dilemmáztam, hogy írjak-e blogot.
Mellette szól:
- kiírhatnám magamból az átélt élményeket
- miután meggyógyultam, a sorstársaim a blogra találva erőt meríthetnek majd a történetemből
- talán idetalálnak már meggyógyult Hodgkin-kórosok és segítenek néhány tanáccsal.
Ellene szól:
- sok időt vesz igénybe, sokszor napokig fel sem bírok kelni, le fogok maradni
- ha itt marad egy félbemaradt blog, az rémisztő lesz a sorstársaknak
- talán rosszindulatú emberek is megtalálnak.

Aztán győzött a jó, s bízom benne, segíthetek ezzel a bloggal mindenkinek.