Kedves Olvasó!

Ha véletlenül erre jársz, talán felmerül benned, miért tűntem el.

De ne aggódj, még mindig itt vagyok, jól vagyok! :)
Mostanában jutottam el arra a pontra, hogy már kellően távolról tudok visszanézni a betegségre és éppen ezért segíteni mindazoknak, akik most készülnek  megküzdeni vele.

Ha bárkinek segíthetek, írjon bátran a gyogyitogondolat@gmail.com-ra.

Szép napot, hetet, évet és főleg tökéletes egészséget kívánok mindenkinek! :) 

Meggyógyultam a Hodgkin-kórból!

Szeptember másodika nem hozta el a várt megkönnyebbülést. Pedig ránk fért volna, mert ahogy közeledtek a napok, úgy lettünk egyre feszültebbek. Többesszámban, mert a férjem és az egész családom velem izgult.
Szinte az elviselhetetlenségig fokozódott ez az állapot, míg végre eljött a hétfő, a nagy nap.
A folyosón már a rosszullét környékezett, még jobban aggódtam, mint egy éve, az első vizsgálatoknál.
Mikor végre bementünk az orvos irodájába, hellyel kínált minket, majd elkezdte böngészni a leletemet a számítógépén. "Itt van!", mondta, majd elmélyülten olvasni kezdte, megkereste papíron is, azt is átolvasta, de nem szólt semmit. Csak hümmögött a szemöldökét ráncolva, komor arccal.

Közben próbáltam a fejjel lefelé álló papírról "lesni", de csak rémisztő szavakat láttam. A monitorra néztem, de ott is csak pár szó látszott, messze is volt tőlem. A férjem is a monitorra nézett, s mikor kétségbeesve, segítségkérően ránéztem, egy pillanatra komoran rám nézett, aztán nem bírt már a szemembe nézni. Ugyanis tényleg rémisztő sorok álltak a leletben.

Főleg a tüdőről írtak hosszasan, nekem meg ugye volt egy hosszú periódus augusztusban, amikor nagyon fájt a tüdőm, erősen fulladtam, meg is voltam ijedve, elmentem a háziorvoshoz, aki elküldött röntgenre, tüdőgyulladásra gyanakodva, de semmi olyat nem találtak. Az egyik orvos barátnőmmel is beszéltem épp akkor, aki azt mondta, hogy rendes a háziorvos, de sajnos, ha vírusos a tüdőgyulladás, akkor nem mutatja a röntgen. Mindenesetre megnyugodtam, hogy sem tüdőgyulladást, sem rosszabbat nem találtak.

Szeptember első hetében még mindig kínlódtam ezzel a fájdalmas nehézlégzéssel, s mikor panaszkodtam a férjemnek, hogy széthasadt a körmöm, dermedt rémületet láttam az arcán. Nem értettem, miért vág ilyen arcot, de hiába faggattam, csak annyit mondott, hogy "Túlképzett vagyok...sajnos." Tudniillik rengeteget olvas a betegségekről, mióta beteg vagyok, annak idején is mindent hamarabb tudott, észrevett, látott, mint én... Most éppen ezért felkerestem jóbarátomat, a Gúglit, és rákerestem ezekre a tünetekre. Tüdőfibrózis volt a találatok többsége. A kemoterápia is okozhatja, épp az a vacak Bleomycin, amit kaptam az EBVD néven rövidített brutális koktél egyik alkotóelemeként... Elég szomorú kilátás lenne ez a betegség, szintén nehéz, vagy akár halálos, szóval eldöntöttem szilárdan, hogy NEM, engem ez elkerül és PONT.

Erre most itt ez a CT lelet, s valami köteges elváltozásokról meg nodulusokról ír. Forgott velem a világ. Mi van, ha daganat? Mi van, ha tüdőbetegség? Egyre kisebb lett a szoba körülöttem, a férjemre néztem, de tudtam, ő sem menthet meg, láttam magam előtt a kislányomat, az édesanyámat, a nagymamámat, a testvéreimet, s éreztem, ahogy kúszik fel a torkomon egy hatalmas sikítás, hogy "Ne, könyörgök, ezt már végképp ne, a családom már így is eleget szenvedett, kérlek, Istenem, hadd legyek még mellettük!" Őket féltettem, magamat talán sosem, régen sem... De itt akarok lenni mellettük, mindig, amíg csak szükségük van rám.

Az orvos rámnézett és azt mondta: "Az a gond, hogy a korábbi CT-kel nem vetette össze a radiológus kolléga ezt a jelenlegi CT eredményt, s így csupa csacskaságot ír. Biztos vagyok benne, hogy ez mind csacskaság. Vissza kell küldenem neki, s két-három nap múlva már megkapom az eredményt."

Ültem, s nem akartam elhinni, hogy ez most komoly. Hogy nem egy boldog bizonyossággal megyek ki az ajtón, hanem egy eddiginél is hatalmasabb kétellyel. Annyira szükségem lett volna egy bátorító szóra, de persze mit is mondhatott volna... Meglátta, hogy könnyes a szemem és azt kérdezte, mégis mitől félek ennyire? "Elég nagy a tét...", válaszoltam. "Egyáltalán nem nagy a tét.", mosolygott.

Ezek után el kellett dönteni, mit mondjunk a családnak, a rokonoknak, a barátoknak. Annyira izgultak értem, nem akartam őket kitenni ennek a kínzó bizonytalanságnak, így arra kértem a férjemet, hogy mondjuk mindenkinek azt, hogy még nincs kész a lelet. Kis csúsztatással igaz is volt.

Aztán eltelt a 2-3 nap, eljött a péntek, felhívtam. Még nem volt kész a lelet, de hív, ha kész lesz. Ha jó a lelet, csak kipostázza, ha baj van, bemegyek és megbeszéljük a folytatást.

Eljött a hétfő, aztán eljött még egy hétfő... Mivel a két napból két hét lett, újra felhívtam. Addigra a férjem is és én is teljesen szétcsúsztunk az aggodalomtól... A doki azt mondta, hogy kész a lelet, menjek be másnap és megbeszéljük. Néma sikolyba süppedtem, szinte csak néztem ki a fejemből, dübörgött a szívem, nem bírtam megmozdulni sem. A férjem hasonló állapotban volt, érezte, hogy így nem bírunk ki még egy napot, ezért felhívta, hogy inkább még ma hadd menjünk el a leletért. Nem volt rá lehetőség, ezért megkérte, hogy mondjon valami megnyugtatót, mert nagy szükségünk van rá. Ráadásul ő aggódik, mert nem tud holnap elkísérni, hogy támogasson (éves leltár volt a munkahelyén). Az orvos erre elmondta, hogy nyugodjon meg a férjem, minden rendben, s nem is kell engem támogatni, majd ők támogatnak, de nem lesz rá szükségem.

Másnap az orvos mosolyogva tessékelt be az irodájába és boldogan mondta, hogy "Magának ma csupa jó hírem van!". Egy hematológus életében gondolom ez ritka pillanat, a mi életünkben pedig még ennél is nagyobb mérföldkő volt, hogy megkaptam a leletet, miszerint teljesen eltűnt belőlem a Hodgkin-limfóma!

A tüdőmben köteges elváltozások vannak, meg pici gócok, ami azt jelzi, hogy gyulladásos folyamat zajlik (azaz tüdőgyulladásom van), s ezt a radiológus szerint valószínűleg a kemoterápia váltotta ki, de az orvosom szerint akár kórokozó is tehet róla. Szerintem is a kemó mellékhatása, mert az egész az utolsó előtti kemó közben kezdődött, az utolsó kemón meg már kifejezetten éreztem, ahogy az infúzió közben elkezd szenvedni a tüdőm.
Az orvos szerint két hónap alatt ennek meg kell gyógyulnia, de szoros megfigyelés alatt tartanak, ezért két hónap múlva kontroll, s mivel még mindig nem érzem tökéletesnek a tüdőmet, így petCT is lesz.
Az ujjaim mostanában gyakran elfehérednek, teljesen hidegek és valószerűtlennek tűnnek. Ez pedig a Vinblastin nevű kemóba kevert gyógyszer mellékhatása. Egy év múlva elmúlik, B-vitaminnal lehet addig is enyhíteni, meg hordhatok kesztyűt. A lábaim zsibbadása is emiatt van, egy év múlva már el is felejtem.

Az orvos szerint minden rendben lesz két hónap múlva a kontroll petCT-n is. Sugárzott belőle is az öröm. Annyira megnyugtató volt, hogy higgadtan és bizakodóan látja a jövőmet!

Egy kedves barátnőm vigyázott a kislányomra a közeli játszótéren. Miután ujjongva kijöttem a klinikáról, viharos szél fújt és ömlött az eső. Épp mint életem minden fontos és boldog napján. :)
A barátnőm javasolt egy retro kávézót, a Bambit, ott ünnepeltünk csendesen, de annál boldogabban.

Túl vagyok 12 összetett kemoterápiás kezelésen, kb. 300 darab injekción, 10 röntgenen, 4 CT-n, megszámlálhatatlan mennyiségű tablettán, s ez csak a hagyományos orvoslás felőli része...

Clexane, Zarzio, az itthoni "cucc"

A karjaim így néznek ki: vénagyulladás, feketére égett vénák...



Mindez mit sem számít, mert túl vagyok ezen az embert próbáló éven, ami talán nehéz volt, de annál erősebbé tett. Megmutatta, mik a valódi értékek, s az is kiderült, mennyire csodálatos emberek vesznek körül, akár a családomról, akár a barátaimról, ismerőseimről van szó. Egy új korszakot hozott az életembe, sőt, magát az Új Életet.

Végezetül tehát boldogan kijelenthetem: TÜNETMENTES vagyok! Ha kicsit bátrabb vagyok, akkor világgá kiálthatom: MEGGYÓGYULTAM! :)

Hála Istennek és a felém sugárzó mérhetetlen szeretetnek, meggyógyultam! Kiszabadultam a betegség és a kórház béklyójából...

Köszönöm Mindenség, Mindenki! Mindenem megvan, amire csak vágyok! :) Szeretlek! :)

"And I am tellin' you, I'm not goin'
You're the best man I'll ever know
There's no way I can ever, ever goNo, no, no, no, way  I'm livin without you"
 :)   (Katt ide!)

A kontroll CT

Szám szerint a negyedik kilenc hónap alatt. Ha ez a CT jól sikerült, akkor végre fellélegezhetek. Ami már csak azért is jó lesz, mert lassan egy hónapja küzdök nehézlégzéssel, fulladással. Közben voltam vidéken röntgenen, mindent rendben találtak. Több orvossal is konzultáltam, aggódnak, sóhajtoznak, aztán azt mondják, hogy ez a kemó mellékhatása lehet. S reméljük, nem más.
Újra megnagyobbodott a lépem is, legalábbis úgy érzem, időnként fáj, szúr, épp mint a kezelések elején.
Ennyit számítana, hogy kissé erősebb kemót kaptam? A hajamat is újra levitte... Maradt azért még mutatóban, de már olyan szép sűrű volt, s most megint látszik, hogy beteg vagyok...

Lényeg, hogy a CT megvolt augusztus 21-én. Kellemetlen meglepetés volt, hogy inni is kell kontrasztanyagot, s utána még vénásan is kapok. Egy nagy kancsó lötty volt, a mellettem ülő betegek szerint vízízű, szerintem olyan íze volt, mint egy maripen koktélnak. Nem volt felkavarva, így minden újabb pohár keserűbb volt, s rosszabb íz maradt a számban utána. Nem bírtam egy óra alatt meginni, de nem is baj, mert CT előtt fél perccel még le kellett húzni egy pohárnyit.

A branült másodjára tudták bekötni. Mindkét szúrás előtt előre elnézést kért az ápolónő, aki egyébként is nagyon kedves volt, bár ez a tény a borzasztó szorongásomon nem nagyon tudott segíteni.

Ez olyan gép volt, mint az első alkalommal Kisvárdán: egy gyűrű, amiben le-fel tologattak.
A fejpárna kényelmes volt, tiszta papírral bélelték. Aztán mikor jött a "Tartsa benn a levegőt!" parancs, elkezdtem fulladni, hiszen épp ez az, amit most nem bírok. "Lélegezhet!" mondta a mikrofonban a női hang, s boldogan kifújtam a levegőt. Amikor a vénáimba engedték a kontrasztanyagot, előtte figyelmeztettek, hogy forró érzés önthet el. Az eddiginél jóval forróbb volt, éreztem, ahogy elárasztja a kezemet, karomat, tarkómat, arcomat, s aztán a számat. A keserű gyógyszeríz elviselhetetlenné fokozódott a nyelvemen, s éreztem, hogy pillanatokon belül hányni fogok. Minden erőmmel küzdöttem ellene, közben rázott a hideg, s még ráadásul a légzésemet is kontrollálnom kellett. Mikor végre vége lett, kérdezte az ápolónő, hogy milyen volt. Nem tudtam hazudni, elárultam, hogy nagyon rossz. "Pedig mi igazán szívvel-lélekkel tettünk mindent!", mondta. Nem is rajtuk múlott. Inkább azon, hogy már túl hosszú ideje van sanyargatva a testem és a kezdetben egyszerűen kibírható CT is elviselhetetlen tortúra lett. Vagy a kontrasztanyag ivás lett volna a ludas? Végülis mindegy...

Összesen két és fél órát voltam bent, a férjem és a kislányom már a kapuban toporogva vártak (nem engedtem, hogy bekísérjenek, a lánykát pedig nem akartam csak ezért másra bízni). Hazafelé egész úton kínzott a hányinger, a fertőtlenítő bűze is rátett egy lapáttal, a gyomrom is üres volt, reggel óta nem ettem.

Azt a reggelit még 200 kilométerrel messzebb fogyasztottam, édesanyám sütött bundáskenyeret. Békésen falatoztam nagymamám konyhájában a virágos abrosz felett, gyönyörködtem a mosolygós kislányomban, s aztán puff, visszautaztam a keserű kórházasdiba.
A férjem rábeszélt, hogy menjünk el vacsorázni valahova, s tényleg jobb is lett a közérzetem, miután belakmároztam.

Most pedig várunk, várakozunk... Csendes bizakodás, remény munkál bennünk, s időnként belénk mar a kétség is.

Szeptember 2-án hétfőn már többet tudunk. Addig is érkezik hozzám a rég nem látott öcsém, a lánykám elkezdi az ovit, egyszóval, majd csak elszalad az idő...

Túl az utolsó kemoterápián!

Végre, végre, végre!
Túl vagyok az utolsó, a 12. kemoterápián!

De közben meg mégis cincogok és félek. Épp úgy lebegek, sodródok a bizonytalanság ködében, mint az elején. Ha most teljes szívvel örülök, akkor nagy pofont kaphatok a CT után. Közben meg hiszem, hogy tökéletes lesz a CT eredmény, hogy meggyógyultam, s vége, túl vagyok a Hodgkin-kóron. Akkor miért van bennem ez a bizonytalanság? Ennyire nehéz elhinni, hogy ez a mindent elsöprő, a hétköznapokat és az ünnepnapokat is felülíró kór mégis legyőzhető? Akkor tessék, leírom mindenkinek, akit érdekel: IGEN, a HODGKINBÓL MEG LEHET GYÓGYULNI! Nem könnyű, sőt, időnként irtózatos, embertelen és gyötrelmes. Ám a legnehezebb pillanatokban is mosolyoghatnak a betegek: ez a legfényesebb bizonyíték, hogy az ember szinte mindent kibír. Hatalmas erő kell hozzá, s mégis milyen sokan végigcsinálják!
Közben pedig ráébrednek, hogy milyen sok ember szereti őket, imádkozik értük, kitart mellettük - még akkor is, ha néha nyűgösek, gorombák, lobbanékonyak a kínok következtében. A szeretet erős várként veszi körül a beteget és elsöpri a betegség ocsmány árnyait. A szeretet mindennél erősebb.

S milyen volt az utolsó?
Most is elsőre meg tudtak szúrni, még hozzá branüllel, fájdalommentesen, ma pedig már csak egy kis tűszúrásnyi piros pont látszik. (Milyen szomorú, hogy 7 hónapon át össze-vissza szurkáltak! Kék-zöld volt mindkét karom, a kézfejembe, azaz a legfájdalmasabb helyre kaptam, mert máshová képtelen voltak beszúrni, akkor is sokadszorra.... S még most is vastag, kemény, gyulladt területek vannak a vénák akkori szakaszain...
Mindig úgy kezdték, hogy "Jajj, most hogy szúrjalak meg? Hogy fogom a 12-t bekötni, hát már most sincs egy vénád se. Nnna...megpróbáljuk ide. Ahh, nem sikerült, de a te hibád, biztos megmoccantál. Jajj, nem találok vénát, mert biztos nem ittál ma még eleget. Na bekötöm ide, de csak szárnyastűvel és ne moccanj meg, mert akkor nem tudom, hova szúrom be újra.") Számomra szokatlan, hogy egy férfi az ápoló, aki a kemoterápiát beköti és a vérvételeket végzi. Mindig mosolygós, derűs és nagyon emberséges. Az sugárzik belőle, hogy tudja, mit csinál, minden rendben van, s rendben is lesz tényleg.

Míg várakoztunk, körülnéztem a folyosón. Sok szép természetfotó volt kitéve, a szerző ajándéka a kórháznak. A beteg emberek várták a kemoterápiát. Volt, aki egészségesnek tűnt, volt, aki kopasz volt, s volt aki még az elején tartott. Eltűnődtem, hogy az elején még milyen más... A betegek még esznek, isznak bátran, a hozzáállásuk kitűnő... S mire eltelik két hónap, már sápadtan lépnek be a kórházba, remegve ülnek le a szúráshoz és fájdalmas, mély zihálás közepette kínlódják végig a kemoterápiát, s jó esetben csak otthon lesznek rosszul.

A dokim most szabadságon volt, ezért egy főorvosnő helyettesítette. Végtelenül kedves volt, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt mindenki ilyen együttérző és derűs. Azt mondta, hogy a vérvételem alapján nagyon alacsony a fehérvérsejtszámom 0,5 (a normálértéke 4-10 közé esik). Mivel a múltkor is megkaptam az alacsony érték ellenére (1,5 volt), ezért most is megkaphatom. A fejemben rögtön kongott a vészharang, mivel a régi kórházban nagyon vigyáztak erre, s inkább folyton halogatták a kezelést, mert ha extrém alacsony a fehérvérsejtszám, s még a kemó is lehúzza, akkor akár egy bagatell kis nátha is végzetes lehet, mert nem tud védekezni a szervezet. A főorvosnő valószínűleg meglátta az arcomon a döbbenetet (vagy a rettegést?), s megnyugtatóan mosolygott, hogy "Úgy is túl kell esnie rajta, jobb hamarabb, nem igaz?"
Egyébként a "saját" orvosom is megdöbbent, hogy a régi helyen miért halasztgatták mindig, mert szerinte veszélyesebb, mint a laborérték. "A kemoterápiát két hetente, napra pontosan meg kell kapni. Kivéve nagyon súlyos és indokolt esetben."

Elkapott az undor, ahogy ránéztem a pirosas löttyre, amit először kötöttek be. Még attól is hullámzott a gyomrom, ahogy hallottam, hogy szinte kopácsolva lötyög a folyadék és zubog bele az ereimbe.
Mire a vége közeledett, már elhagyott az erőm, mintha ólomból lett volna mindenem. A hányinger időről időre összerándította a testemet, ilyenkor a hideg is kirázott.
A férjem végig mellettem volt, olyan aranyosan próbált felvidítani, hogy időnként még nagyokat is nevettünk.

A kemó után elvonszoltam magam a főorvosnőhöz, aki elküldött az adminisztrátorhoz, sajnálgatott, majd hazaengedett. Hazafelé súlyosbodott a rosszullétem. A férjem egész úton próbálta tartani bennem a lelket, biztatott, dicsért, viccelődött, de addigra már undok voltam a kínlódástól. Nem tudtam már odanézni a Dunán lebegő hajókra, csak befelé figyeltem és próbáltam tartani magam. A napsütéstől szinte sistergett a bőröm és még az autó üvegén keresztül is úgy égetett, hogy szinte vinnyogtam tőle, mint egy mesebeli vámpír.

Mire leparkoltunk a ház előtt, már szaladtam előre, egyenesen a mellékhelyiségbe. Eszembe jutott egy filmes poén: "Úgy hány, mint a Predator." Szóval rémisztő üvöltéssel kísérve. Ez pici mosolyt csalt volna az arcomra, de nem volt rá időm...

Egy alapos zuhanyzás után behulltam az ágyba, addigra már 37,8 C volt a hőmérsékletem. Rázott a hideg, iszonyúan fájt a gyomrom és halálosan fáradt voltam. Állítólag ez infúzió nagyon megterheli az ereket, ezért okoz fáradtságot. Szerintem a brutális gyógyszerek se könnyítik meg a regenerálódást. Egy szó, mint száz, félájultan álomba hulltam. Időnként tértem csak magamhoz: ha a lánykám megsimogatta az arcomat, ha a férjem cserélgette rajtam a borogatást, vagy ha a hányingerem felerősödött. A lázam a 39 fokot is elérte, ekkor már nagyon aggódtunk. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy talán pont itt vallok a kudarcot a finisben, milyen tragikomikus is lenne... Aztán végre könnyebb lett minden és reggel már egész felüdülve ébredtem. A szokásos mellékhatások persze most is jelentkeztek, de ezeket már kibírom, megszoktam. Meg ha minden igaz, már csak most kell kibírnom, s ez annyira, de annyira csodálatos!!!

A lánykámmal megünnepeltük, rendeltünk egy finom gyümölcslevest, pizzát. Bár hosszasan válogattunk, hogy honnan és mit vegyünk, mégis egyikünk se evett belőle szinte egy falatot sem, de nagyon fel vagyunk dobva egész nap. A férjem is vidáman jött haza a munkából, szemmel láthatóan ő is meg van könnyebbülve. Már csak kerek egy hónap a kontrollig és a CT eredményéig, s akkor végre minden kerek lesz.

Mérföldkő

Holnap lesz 8 hónapja, 2 hete és 5 napja, hogy a gyógyulásomért küzdök. Na persze, így utólag már tudom, hogy előtte egy hónappal is a betegség miatt lettem rosszul futás közben, meg egy héttel előtte már emiatt volt hasmenésem. Mindenesetre különös és talán szimbolikus, hogy épp 9 hónapig tartott a neheze... Elevenen él bennem az a nap, amikor a születésnapi babazsúr után rosszul lettem, s akkor először eltört bennem az Egészség érzete. Akkor valami alattomos, baljós árnyék környékezett meg, s két héttel később már ott volt a nyakamon a csomó, 5 nappal később a kezemben a CT eredménye.

Aztán műtét, végeláthatatlan hosszúnak tűnő ideig várakozás a szövettanra, aztán a leghevesebb rosszullét, épp Karácsony előtt. Újabb pár hét, ágyban fekve, míg szinte már vártam a brutális kemoterápiát.

Csak 6 lesz! Aztán a nagy felismerés, hogy 6 ciklus, azaz 12 kemoterápia. Lemegy nyár elejére! Aztán a sok halasztás...

S most itt vagyok, a körülményekhez képest ragyogó állapotban, holnap augusztus, s ez is elérkezett, a 12. kezelés. Most összeszorítom a fogaimat és bátran ideírom: AZ UTOLSÓ KEMOTERÁPIÁS KEZELÉSEM!!!

Utána augusztus végén kontroll CT, az eredményt megkapom szeptember 2-án. Minden szerettem velem reménykedik, hogy tökéletes eredményt találnak, egészséges, ép testet.

Oka volt annak, hogy ezen a megpróbáltatásokkal teli időszakon keresztülmentem. Mintha kicseréltek volna... Átértékeltem sok mindent, higgadtabb, nyugodtabb és erősebb lettem. Megbizonyosodtam a szeretet erejéről, legyen szó emberekről, Univerzumról, vagy Istenről. Értékelek minden egyes napot, ami megadatott, akkor is, ha nem tökéletesen úgy alakul, ahogy szeretném. Sőt, már tudom, hogy ahhoz, hogy hatalmas fejlődést érjünk el, szenvedni kell. Megéri átküzdeni magunkat a legnagyobb akadályokon, kiállni a legfájdalmasabb próbát, mert az út végén ott vár a boldogság. Boldog vagyok, mert csodálatos világban élhetek, imádnivaló emberek között. Eddig is igyekeztem fejlődni, most azonban egy ragyogóan fehér lapot kapok majd, ahonnan folytatódhat, vagy inkább kezdődhet az új életem. Egy olyan élet, ahol meghálálhatom a szeretteimnek mindazt a gondoskodást, odafigyelést, türelmet és szeretetet, amivel a küzdelmes utam során támogattak. Az Élet szép!

"A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjászületéshez."

Gyógyító gondolat

Nem véletlenül választottam ezt a nevet, amikor elindítottam ezt a naplót.
A gyógyulásomról szól, s úgy terveztem, csupa gyógyító gondolatot fogok összegyűjteni benne. Aztán kicsit másképp alakult, s gyakran panaszkodok, de bízok benne, hogy más gyógyulni vágyóknak erőt ad majd, ha azt olvassák, hogy ennyi próbatétel után mégis meg lehet gyógyulni.

A testvérem, aki hét évvel fiatalabb nálam, s mégis 7 évvel bölcsebb, nagyon sokat segít nekem. Természetesen a másik két testvérem is, akik lányok, de különös módon mégis inkább a fiútestvéremmel tudok "lelkizni", holott ez rá nagyon nem jellemző, egy zárkózott, csendes, higgadt srác. Meg persze nagyon jóképű, gyönyörű kék szemei vannak, s remek humora, kitartó, állhatatos és mindig, tudatosan odafigyel, hogy építő módon gondolkozzon. Kaptam tőle meditációs anyagokat (ezo bigyók elkerülésével), pozitív gondolatokról szóló könyveket, honlapcímeket, s azt is ő tanácsolta, hogy vizualizáljak, lássam magam gyógyultan, egészen olyan komolyan, hogy írjak egy naplót, amiben már megtörtént, amit el szeretnék érni.
Nos, itt az én naplóbejegyzésem:

Szeptember 3.
Tegnap voltam az orvosnál vérkép kontrollon, minden eredményem tökéletes. Augusztus elsején kaptam az utolsó kemót, már sokkal jobban vagyok, a mellékhatásoknak már alig van nyoma.
Megérkezett közben az augusztus 21-ei CT eredménye is. A legcsodálatosabb hírt kaptam: teljesen meggyógyultam! Mindenhonnan felszívódott, eltűnt a rák. Innentől már csak annyi dolgom van, hogy vigyázzak magamra, egészségesen éljek, s három hónap múlva jönnöm kell kontrollra.

December 2.
Ma voltam a kontrollon. A vérképem továbbra is tökéletes, az orvos nagyon elégedett az eredménnyel. Azt mondta, hogy csak így tovább, törekedjek az egészséges életvitelre és éljem tovább az életemet, a Hodgkin-kór már a múlté!
Egyébként időközben újra rugalmasak lettek az ízületeim. A vénáim is kezdenek újraépülni, így elkezdtem jógára járni. Pár hét után éreztem az eredményt, így elkezdtem kocogni is. Máris fogytam pár kilót. Az étkezésre nagyon odafigyelek, de még inkább a lelki egészségemre. Nagyon boldog és megkönnyebbült az egész családom.

2014. szeptember 2.
Ma voltam az egy éves kontrollon. Most is tökéletesek az eredményeim. Már alig emlékszem a Hodgkin-kórra, olyan, mintha csak egy távoli, rossz álom lett volna. Az orvos szerint a továbbiakban is minden rendben lesz és én is így érzem. A testem már teljesen rendbejött, megfiatalodott. Újra tökéletesen funkcionál s ezért nagyon hálás vagyok. Az életemben minden rendben van, nagyon boldog vagyok!

Már a 11-en is túl vagyok!

Hamar elszaladt ez a két hét... Elfelejtettem említeni, hogy az is nagy különbség az új kórházban, hogy itt nem halogatják a kemót. Legalábbis csak nagyon indokolt esetben, pl. megfázásnál sem, kivéve ha lázas a beteg, akkor viszont sürgősségi ellátásban részesül, hogy meggyógyuljon. Az új orvosom szerint nagyon veszélyes a halasztás, mert a gyógyulás sikere múlik rajta (ezt ugye más megfogalmazásban már hallottam valahol). Így tehát nem volt kérdéses, hogy tegnap megkapom szépen a két hét elteltével a kemót.

Először bekötötték a branült, a jobb könyököm alá (itt csak végső esetben kötik kézfejbe és el voltak borzadva, hogy mennyire szét lett szúrva mindkét kézfejem, meg hogy milyen feketére égtek a vénák a karomban - állítólag a kígyófejes infúziót lassabban csepegtetve ez is mérsékelhető lett volna, nem szabad fájdalmat érezni, s én hányszor viseltem el a fájdalmat fogcsikorgatva, reszketve!).
Aztán vért vettek, de a branülből nem akart jönni, ezért a kézfejemből egy kisebb tűvel. Nem is maradt nyoma, szemben azzal a vérvétellel, amit még a régi helyen csináltak februárban, most is ott a sebhely a kezemen, a könyökhajlatomban pedig teljesen szétment a legjobb vénám egy vérvétel során - a legjobb nővér által).

Utána egy félórát kellett várnom, megvizsgált az orvos. Kérdezte, hogy változott-e a súlyom? Mondtam, hogy nem. Erre ő: "Sajnos!" Elfogott a nevetés és egyetértésemet fejeztem ki, mire ő csóválta a fejét, hogy nem tesz jót a gyógyulásnak a hízás, meg ő szigorúan fogja a betegeit, mert akár 20 kilót felszednek, aztán nem lehet leadni. Elmeséltem, hogy az én hirtelen felszaladt plusz tíz kilómnak nagyon örült mindenki, azt mondták, hogy a gyógyulás jele. S azt is, hogy remélem, le tudom majd adni, ha meggyógyultam, mert a betegség előtt is rendszeresen futottam és tornáztam. Azt mondta a doki, hogy ez remek, akkor máris kezdjek mozogni. (Nem tudom, melyik testrészemmel, a karjaim a vénák miatt nem bírják, a lábaim vizenyősek és el vannak macskásodva, teljes erőmből se tudom behajlítani őket), szóval így elég nehéz. De bízok benne, hogy a kemók utóhatásának elmúltával majd újra visszafiatalodok ebből az agg testből a harmincas, fiatal testembe, s akkor majd jógázni akarok és futni. Amúgy a bőröm is sokat öregedett, a szemem alatt megszaporodtak a ráncok és a lábfejem siralmas, mint egy nénié. Vettem krémet. Mindenre van megoldás, csak akarni kell, hehehe.

A kemó közben most nem hánytam, de eléggé reszkettem, aztán mikor hazajöttünk és lezuhanyoztam, akkor a férjem bement dolgozni. A lányomnak bekapcsoltunk egy hosszú mesét, de hamarosan elnyomott az álom és sajnos a rosszullét is rámtört. Egyre jobban reszkettem, aztán belázasodtam. Elkezdtem hányni, szenvedtem, fájt a gyomrom, a fejem meg úgy lüktetett, hogy szinte rémisztő volt.
Kb. másfél óráig bírtam, aztán elvánszorogtam a hálószobáig, minden erőfeszítést bevetve felhívtam a férjemet, hogy jöjjön haza hamarabb, mert nem bírok így a lányunkra figyelni. Azonnal elindult, s hazaérve látta, hogy a kislányunk alszik a kanapén (délután!), én meg önkívületben reszketek a hálóban. Arra ébredtem fel csak, hogy kicseréli rajtam a borogatást, aztán újra és újra, míg le nem ment a lázam. Nem nagyon volt tiszta pillanatom. Onnantól  már nem hánytam és miután a lázam is lement, elaludtam.

Reggel pihenten és sokkal jobb közérzettel ébredtem, így ma már mostam, főztem, pakolásztam is.
Holnap elutazunk pár napra nyaralni, már alig várom. Remélem, bírni fogom, de egyébként is úgy tervezem, hogy csak fekszek majd az árnyékban és élvezem az életet.