Túl vagyok az utolsó, a 12. kemoterápián!
De közben meg mégis cincogok és félek. Épp úgy lebegek, sodródok a bizonytalanság ködében, mint az elején. Ha most teljes szívvel örülök, akkor nagy pofont kaphatok a CT után. Közben meg hiszem, hogy tökéletes lesz a CT eredmény, hogy meggyógyultam, s vége, túl vagyok a Hodgkin-kóron. Akkor miért van bennem ez a bizonytalanság? Ennyire nehéz elhinni, hogy ez a mindent elsöprő, a hétköznapokat és az ünnepnapokat is felülíró kór mégis legyőzhető? Akkor tessék, leírom mindenkinek, akit érdekel: IGEN, a HODGKINBÓL MEG LEHET GYÓGYULNI! Nem könnyű, sőt, időnként irtózatos, embertelen és gyötrelmes. Ám a legnehezebb pillanatokban is mosolyoghatnak a betegek: ez a legfényesebb bizonyíték, hogy az ember szinte mindent kibír. Hatalmas erő kell hozzá, s mégis milyen sokan végigcsinálják!
Közben pedig ráébrednek, hogy milyen sok ember szereti őket, imádkozik értük, kitart mellettük - még akkor is, ha néha nyűgösek, gorombák, lobbanékonyak a kínok következtében. A szeretet erős várként veszi körül a beteget és elsöpri a betegség ocsmány árnyait. A szeretet mindennél erősebb.
S milyen volt az utolsó?
Most is elsőre meg tudtak szúrni, még hozzá branüllel, fájdalommentesen, ma pedig már csak egy kis tűszúrásnyi piros pont látszik. (Milyen szomorú, hogy 7 hónapon át össze-vissza szurkáltak! Kék-zöld volt mindkét karom, a kézfejembe, azaz a legfájdalmasabb helyre kaptam, mert máshová képtelen voltak beszúrni, akkor is sokadszorra.... S még most is vastag, kemény, gyulladt területek vannak a vénák akkori szakaszain...
Mindig úgy kezdték, hogy "Jajj, most hogy szúrjalak meg? Hogy fogom a 12-t bekötni, hát már most sincs egy vénád se. Nnna...megpróbáljuk ide. Ahh, nem sikerült, de a te hibád, biztos megmoccantál. Jajj, nem találok vénát, mert biztos nem ittál ma még eleget. Na bekötöm ide, de csak szárnyastűvel és ne moccanj meg, mert akkor nem tudom, hova szúrom be újra.") Számomra szokatlan, hogy egy férfi az ápoló, aki a kemoterápiát beköti és a vérvételeket végzi. Mindig mosolygós, derűs és nagyon emberséges. Az sugárzik belőle, hogy tudja, mit csinál, minden rendben van, s rendben is lesz tényleg.
Míg várakoztunk, körülnéztem a folyosón. Sok szép természetfotó volt kitéve, a szerző ajándéka a kórháznak. A beteg emberek várták a kemoterápiát. Volt, aki egészségesnek tűnt, volt, aki kopasz volt, s volt aki még az elején tartott. Eltűnődtem, hogy az elején még milyen más... A betegek még esznek, isznak bátran, a hozzáállásuk kitűnő... S mire eltelik két hónap, már sápadtan lépnek be a kórházba, remegve ülnek le a szúráshoz és fájdalmas, mély zihálás közepette kínlódják végig a kemoterápiát, s jó esetben csak otthon lesznek rosszul.
A dokim most szabadságon volt, ezért egy főorvosnő helyettesítette. Végtelenül kedves volt, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt mindenki ilyen együttérző és derűs. Azt mondta, hogy a vérvételem alapján nagyon alacsony a fehérvérsejtszámom 0,5 (a normálértéke 4-10 közé esik). Mivel a múltkor is megkaptam az alacsony érték ellenére (1,5 volt), ezért most is megkaphatom. A fejemben rögtön kongott a vészharang, mivel a régi kórházban nagyon vigyáztak erre, s inkább folyton halogatták a kezelést, mert ha extrém alacsony a fehérvérsejtszám, s még a kemó is lehúzza, akkor akár egy bagatell kis nátha is végzetes lehet, mert nem tud védekezni a szervezet. A főorvosnő valószínűleg meglátta az arcomon a döbbenetet (vagy a rettegést?), s megnyugtatóan mosolygott, hogy "Úgy is túl kell esnie rajta, jobb hamarabb, nem igaz?"
Egyébként a "saját" orvosom is megdöbbent, hogy a régi helyen miért halasztgatták mindig, mert szerinte veszélyesebb, mint a laborérték. "A kemoterápiát két hetente, napra pontosan meg kell kapni. Kivéve nagyon súlyos és indokolt esetben."
Most is elsőre meg tudtak szúrni, még hozzá branüllel, fájdalommentesen, ma pedig már csak egy kis tűszúrásnyi piros pont látszik. (Milyen szomorú, hogy 7 hónapon át össze-vissza szurkáltak! Kék-zöld volt mindkét karom, a kézfejembe, azaz a legfájdalmasabb helyre kaptam, mert máshová képtelen voltak beszúrni, akkor is sokadszorra.... S még most is vastag, kemény, gyulladt területek vannak a vénák akkori szakaszain...
Mindig úgy kezdték, hogy "Jajj, most hogy szúrjalak meg? Hogy fogom a 12-t bekötni, hát már most sincs egy vénád se. Nnna...megpróbáljuk ide. Ahh, nem sikerült, de a te hibád, biztos megmoccantál. Jajj, nem találok vénát, mert biztos nem ittál ma még eleget. Na bekötöm ide, de csak szárnyastűvel és ne moccanj meg, mert akkor nem tudom, hova szúrom be újra.") Számomra szokatlan, hogy egy férfi az ápoló, aki a kemoterápiát beköti és a vérvételeket végzi. Mindig mosolygós, derűs és nagyon emberséges. Az sugárzik belőle, hogy tudja, mit csinál, minden rendben van, s rendben is lesz tényleg.
Míg várakoztunk, körülnéztem a folyosón. Sok szép természetfotó volt kitéve, a szerző ajándéka a kórháznak. A beteg emberek várták a kemoterápiát. Volt, aki egészségesnek tűnt, volt, aki kopasz volt, s volt aki még az elején tartott. Eltűnődtem, hogy az elején még milyen más... A betegek még esznek, isznak bátran, a hozzáállásuk kitűnő... S mire eltelik két hónap, már sápadtan lépnek be a kórházba, remegve ülnek le a szúráshoz és fájdalmas, mély zihálás közepette kínlódják végig a kemoterápiát, s jó esetben csak otthon lesznek rosszul.
A dokim most szabadságon volt, ezért egy főorvosnő helyettesítette. Végtelenül kedves volt, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt mindenki ilyen együttérző és derűs. Azt mondta, hogy a vérvételem alapján nagyon alacsony a fehérvérsejtszámom 0,5 (a normálértéke 4-10 közé esik). Mivel a múltkor is megkaptam az alacsony érték ellenére (1,5 volt), ezért most is megkaphatom. A fejemben rögtön kongott a vészharang, mivel a régi kórházban nagyon vigyáztak erre, s inkább folyton halogatták a kezelést, mert ha extrém alacsony a fehérvérsejtszám, s még a kemó is lehúzza, akkor akár egy bagatell kis nátha is végzetes lehet, mert nem tud védekezni a szervezet. A főorvosnő valószínűleg meglátta az arcomon a döbbenetet (vagy a rettegést?), s megnyugtatóan mosolygott, hogy "Úgy is túl kell esnie rajta, jobb hamarabb, nem igaz?"
Egyébként a "saját" orvosom is megdöbbent, hogy a régi helyen miért halasztgatták mindig, mert szerinte veszélyesebb, mint a laborérték. "A kemoterápiát két hetente, napra pontosan meg kell kapni. Kivéve nagyon súlyos és indokolt esetben."
Elkapott az undor, ahogy ránéztem a pirosas löttyre, amit először kötöttek be. Még attól is hullámzott a gyomrom, ahogy hallottam, hogy szinte kopácsolva lötyög a folyadék és zubog bele az ereimbe.
Mire a vége közeledett, már elhagyott az erőm, mintha ólomból lett volna mindenem. A hányinger időről időre összerándította a testemet, ilyenkor a hideg is kirázott.
A férjem végig mellettem volt, olyan aranyosan próbált felvidítani, hogy időnként még nagyokat is nevettünk.
A kemó után elvonszoltam magam a főorvosnőhöz, aki elküldött az adminisztrátorhoz, sajnálgatott, majd hazaengedett. Hazafelé súlyosbodott a rosszullétem. A férjem egész úton próbálta tartani bennem a lelket, biztatott, dicsért, viccelődött, de addigra már undok voltam a kínlódástól. Nem tudtam már odanézni a Dunán lebegő hajókra, csak befelé figyeltem és próbáltam tartani magam. A napsütéstől szinte sistergett a bőröm és még az autó üvegén keresztül is úgy égetett, hogy szinte vinnyogtam tőle, mint egy mesebeli vámpír.
Mire leparkoltunk a ház előtt, már szaladtam előre, egyenesen a mellékhelyiségbe. Eszembe jutott egy filmes poén: "Úgy hány, mint a Predator." Szóval rémisztő üvöltéssel kísérve. Ez pici mosolyt csalt volna az arcomra, de nem volt rá időm...
Egy alapos zuhanyzás után behulltam az ágyba, addigra már 37,8 C volt a hőmérsékletem. Rázott a hideg, iszonyúan fájt a gyomrom és halálosan fáradt voltam. Állítólag ez infúzió nagyon megterheli az ereket, ezért okoz fáradtságot. Szerintem a brutális gyógyszerek se könnyítik meg a regenerálódást. Egy szó, mint száz, félájultan álomba hulltam. Időnként tértem csak magamhoz: ha a lánykám megsimogatta az arcomat, ha a férjem cserélgette rajtam a borogatást, vagy ha a hányingerem felerősödött. A lázam a 39 fokot is elérte, ekkor már nagyon aggódtunk. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy talán pont itt vallok a kudarcot a finisben, milyen tragikomikus is lenne... Aztán végre könnyebb lett minden és reggel már egész felüdülve ébredtem. A szokásos mellékhatások persze most is jelentkeztek, de ezeket már kibírom, megszoktam. Meg ha minden igaz, már csak most kell kibírnom, s ez annyira, de annyira csodálatos!!!
A lánykámmal megünnepeltük, rendeltünk egy finom gyümölcslevest, pizzát. Bár hosszasan válogattunk, hogy honnan és mit vegyünk, mégis egyikünk se evett belőle szinte egy falatot sem, de nagyon fel vagyunk dobva egész nap. A férjem is vidáman jött haza a munkából, szemmel láthatóan ő is meg van könnyebbülve. Már csak kerek egy hónap a kontrollig és a CT eredményéig, s akkor végre minden kerek lesz.
Egy alapos zuhanyzás után behulltam az ágyba, addigra már 37,8 C volt a hőmérsékletem. Rázott a hideg, iszonyúan fájt a gyomrom és halálosan fáradt voltam. Állítólag ez infúzió nagyon megterheli az ereket, ezért okoz fáradtságot. Szerintem a brutális gyógyszerek se könnyítik meg a regenerálódást. Egy szó, mint száz, félájultan álomba hulltam. Időnként tértem csak magamhoz: ha a lánykám megsimogatta az arcomat, ha a férjem cserélgette rajtam a borogatást, vagy ha a hányingerem felerősödött. A lázam a 39 fokot is elérte, ekkor már nagyon aggódtunk. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy talán pont itt vallok a kudarcot a finisben, milyen tragikomikus is lenne... Aztán végre könnyebb lett minden és reggel már egész felüdülve ébredtem. A szokásos mellékhatások persze most is jelentkeztek, de ezeket már kibírom, megszoktam. Meg ha minden igaz, már csak most kell kibírnom, s ez annyira, de annyira csodálatos!!!
A lánykámmal megünnepeltük, rendeltünk egy finom gyümölcslevest, pizzát. Bár hosszasan válogattunk, hogy honnan és mit vegyünk, mégis egyikünk se evett belőle szinte egy falatot sem, de nagyon fel vagyunk dobva egész nap. A férjem is vidáman jött haza a munkából, szemmel láthatóan ő is meg van könnyebbülve. Már csak kerek egy hónap a kontrollig és a CT eredményéig, s akkor végre minden kerek lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése