A kontroll CT

Szám szerint a negyedik kilenc hónap alatt. Ha ez a CT jól sikerült, akkor végre fellélegezhetek. Ami már csak azért is jó lesz, mert lassan egy hónapja küzdök nehézlégzéssel, fulladással. Közben voltam vidéken röntgenen, mindent rendben találtak. Több orvossal is konzultáltam, aggódnak, sóhajtoznak, aztán azt mondják, hogy ez a kemó mellékhatása lehet. S reméljük, nem más.
Újra megnagyobbodott a lépem is, legalábbis úgy érzem, időnként fáj, szúr, épp mint a kezelések elején.
Ennyit számítana, hogy kissé erősebb kemót kaptam? A hajamat is újra levitte... Maradt azért még mutatóban, de már olyan szép sűrű volt, s most megint látszik, hogy beteg vagyok...

Lényeg, hogy a CT megvolt augusztus 21-én. Kellemetlen meglepetés volt, hogy inni is kell kontrasztanyagot, s utána még vénásan is kapok. Egy nagy kancsó lötty volt, a mellettem ülő betegek szerint vízízű, szerintem olyan íze volt, mint egy maripen koktélnak. Nem volt felkavarva, így minden újabb pohár keserűbb volt, s rosszabb íz maradt a számban utána. Nem bírtam egy óra alatt meginni, de nem is baj, mert CT előtt fél perccel még le kellett húzni egy pohárnyit.

A branült másodjára tudták bekötni. Mindkét szúrás előtt előre elnézést kért az ápolónő, aki egyébként is nagyon kedves volt, bár ez a tény a borzasztó szorongásomon nem nagyon tudott segíteni.

Ez olyan gép volt, mint az első alkalommal Kisvárdán: egy gyűrű, amiben le-fel tologattak.
A fejpárna kényelmes volt, tiszta papírral bélelték. Aztán mikor jött a "Tartsa benn a levegőt!" parancs, elkezdtem fulladni, hiszen épp ez az, amit most nem bírok. "Lélegezhet!" mondta a mikrofonban a női hang, s boldogan kifújtam a levegőt. Amikor a vénáimba engedték a kontrasztanyagot, előtte figyelmeztettek, hogy forró érzés önthet el. Az eddiginél jóval forróbb volt, éreztem, ahogy elárasztja a kezemet, karomat, tarkómat, arcomat, s aztán a számat. A keserű gyógyszeríz elviselhetetlenné fokozódott a nyelvemen, s éreztem, hogy pillanatokon belül hányni fogok. Minden erőmmel küzdöttem ellene, közben rázott a hideg, s még ráadásul a légzésemet is kontrollálnom kellett. Mikor végre vége lett, kérdezte az ápolónő, hogy milyen volt. Nem tudtam hazudni, elárultam, hogy nagyon rossz. "Pedig mi igazán szívvel-lélekkel tettünk mindent!", mondta. Nem is rajtuk múlott. Inkább azon, hogy már túl hosszú ideje van sanyargatva a testem és a kezdetben egyszerűen kibírható CT is elviselhetetlen tortúra lett. Vagy a kontrasztanyag ivás lett volna a ludas? Végülis mindegy...

Összesen két és fél órát voltam bent, a férjem és a kislányom már a kapuban toporogva vártak (nem engedtem, hogy bekísérjenek, a lánykát pedig nem akartam csak ezért másra bízni). Hazafelé egész úton kínzott a hányinger, a fertőtlenítő bűze is rátett egy lapáttal, a gyomrom is üres volt, reggel óta nem ettem.

Azt a reggelit még 200 kilométerrel messzebb fogyasztottam, édesanyám sütött bundáskenyeret. Békésen falatoztam nagymamám konyhájában a virágos abrosz felett, gyönyörködtem a mosolygós kislányomban, s aztán puff, visszautaztam a keserű kórházasdiba.
A férjem rábeszélt, hogy menjünk el vacsorázni valahova, s tényleg jobb is lett a közérzetem, miután belakmároztam.

Most pedig várunk, várakozunk... Csendes bizakodás, remény munkál bennünk, s időnként belénk mar a kétség is.

Szeptember 2-án hétfőn már többet tudunk. Addig is érkezik hozzám a rég nem látott öcsém, a lánykám elkezdi az ovit, egyszóval, majd csak elszalad az idő...