Előzménye ugye az volt, hogy nem kaptam meg hétfőn, menjek be kedden. Mielőtt bementem volna, felhívtam a kezelőorvosomat, aki azzal kezdte, hogy "Most hallom, mi történt..." (szerintem egy darabig emlékezetes lesz az ott dolgozóknak a beteg, aki finoman elmondta a véleményét a Nagy Fehér Köpenynek).
Aztán mondta, hogy hívjam vissza, megnézi a gépben, hogy milyen lett az eredménye (a nagy kegyesen elvégzett) vérvételnek. Visszahívtam, nem vette fel. Aztán újra próbálkoztam, kinyomta. Ezt játszottuk kb. 11-ig, mire felvette és feldúltan közölte, hogy "Nem találják a laborban a leletét. Most már nem nyugszom, míg elő nem kerítik." Aztán újabb fél óra múlva sikerült kiharcolnia az infót: megvolt a kémcső a véremmel, de az oszt.vezető főorvos (igen, aki olyan "empatikus"), nem adott hozzá laborbeutalót, így nem tudták, mit kell rajta vizsgálniuk... Újabb vérvételre lesz szükség, de mivel mire eddig eljutottunk, majdnem dél lett, el kellett halasztani szerdára. Na így lett a hétfői kemóból szerdai...
A három székből a legkényelmetlenebbet kaptam, a másik kettőn egy bácsi és egy középkorú nő ült, vért kaptak. Pár perc után nagyon kínlódtam, pedig még jó pár órát kellett ott ücsörögnöm. A jobb kézfejembe kötötték be a tűt, s míg lement az első üveg infúzió (hányinger ellen), addig mellettem ült az ápolónő. A középkorú nő, aki vérátömlesztésen vett részt, teljesen felvillanyozódott a látványtól és csillogó szemmel érdeklődött, hogy "A leukémiásoknak fáj valamijük?" Úgy tettem, mintha nem hallanám, erre újra megkérdezte. Az ápolónő is ledermedt, aztán semleges hangon válaszolt, hogy nem, csak végstádiumban, amikor erős csontfájdalmaik vannak. A hölgy boldog mosollyal dőlt hátra. Aztán később a bácsi is beszélgetni akart, hogy hol dolgozok, mert a fia is munkát keres, s mint kiderült, hasonló diplomával, mint én. Ajánlottam neki néhány céget, ahol jó eséllyel találhat munkát, aztán a bácsi hazament. Erre a pillanatra várt a középkorú nő, aki újra felvette a nemlétező beszélgetésünk fonalát: "Na és nálad hogy derült ki, hogy baj van?"
Ekkor még a hétfői sokkhatás alatt álltam, sírhatnékom volt, próbáltam táplálni magamban a reményt és nagyon nem örültem, hogy a betegségemről kell beszélnem. Sőt, most jöttem rá, hogy egyáltalán nem szeretek róla beszélni, legalábbis idegenekkel. A barátaimmal, családommal szívesen, hiszen őket valóban érdekli a sorsom, de a kórházban sokszor csak érdekes eset vagyok, ahogy az akupunktúrás orvosnak is az voltam. Korábban mindig válaszolgattam, még ha titokban a fogamat csikorgattam is kínomban, ám most legnagyobb meglepetésemre meghallottam, amint nyugodt, kedves hangon ezt mondom: "Nem szeretnék erről beszélni." A hölgy meghökkent, majd csendesen elnézést kért. Mosolyogva megnyugtattam, hogy semmi baj. Talán másnak apróság, számomra viszont hatalmas fejlődés, hogy meg tudtam ezt tenni.
Időközben résztvettem egy asszertivitás tréningen, amit a rákbetegeknek sok helyen ajánl a szakirodalom. A hatása szép lassan, de annál határozottabban érzékelhető. Sosem tudtam kiállni magamért, mindig alázatosan fejet hajtottam, bocsánatot kértem azért is, amit el sem követtem, gyötrődtem, hogy mások elfogadnak-e, küzdöttem mások elismeréséért, s persze ha kértek tőlem valamit, soha, de soha nem mondtam nemet. A kívülállók persze nem mindig ezt látják, hanem egy mindig vidám, lendületes, örökmozgó fiatal nőt, aki szintén én vagyok, node nekem is vannak gyenge tulajdonságaim. Mindig csodáltam azokat, akik nem tipródnak egy-egy kellemetlenebb mondat után hetekig, vagy magasról tesznek arra, hogy mások mit gondolnak róluk...
A Hodgkin-kór kifejezetten az ilyen jellemvonásokkal rendelkező, szorongó emberekre jellemző. S ha valamiért bele kellett esnem, akkor talán azért, hogy végre megerősödjek és abbahagyjam a folyamatos aggodalmaskodást mások véleménye kapcsán. Jól haladok. :)
Szóval ment szépen az infúzió, egyik üveg a másik után... Közben meghallgathattam a helyiségbe nyíló másik apró szobából az osztvezető hangos okfejtését a legutóbbi konferencián elhangzottakról.
Amikor már egyedül voltam, megjelent Adjunktusnő, mosolyogva leült a mellettem lévő infúziósszékbe. Ez tipikusan olyan pillanat volt, amikor a tettek többet mondanak ezer szónál... Én értettem az üzenetét...
Kicsit beszélgettünk, aztán újra egyedül maradtam, egészen estig, mint általában. Időnként benéztek rám az ápolónők, aztán végre vége lett. Rosszul voltam, mintha sűrű ködben, vagy mocsárban úsztam volna, s lépni sem bírtam, az egész testem össze volt törve. Összeszedtem magam és elindultam haza. Bár felajánlották a barátaim,hogy hazavisznek, odajutnom mégis autóval sikerült, így inkább hazafelé is magam mentem. A kórház előtt parkoltam (horror pénzért), így nem kellett messze gyalogolnom. Otthon a szokásos ütemben zajlottak a dolgok, fürdés, rosszullét, telefon a családtagokkal, aztán alvás, rosszullét, s így tovább.
2013. június 19., szerda
2013. június 18., kedd
Ha szeretsz valakit és már nincs veled
Sok szerettemet elveszítettem... Túl sokat. Édesapámat, testvéremet, legjobb barátnőmet, imádott dédimet, két nagypapámat, közeli nagynéniket, nagybácsikat. Halálfóbiám lett, folyton attól rettegek, nehogy még valakit elragadjon a halál. Segít, ha arra gondolok, ők már átmentek a Szivárványhídon, egy olyan dimenzióba (nevezhetjük Mennyországnak, hiszen az), ahol nincs fájdalom, nincs harag, nincs bánat. Minden folytatódik tovább, a boldogság jegyében. Hiszem, hogy ott találkozunk mindannyian, ha ez a röpke kis életünk lecseng.
Arra gondoltam, megosztom ebben a blogban Mary Elizabeth Frye versét. Nekem már sokszor segített. Szeretném, ha majd egyszer (reméljük, soká) átsétálok a boldogabb életbe, s egy darabig távol kell lenni a szeretteimtől, akkor nem gyászolnának, nem sírnának, hanem mosolyogva gondolnának rám. A lényeg nem a porban van, ez csak test, a lélek halhatatlan.
Arra gondoltam, megosztom ebben a blogban Mary Elizabeth Frye versét. Nekem már sokszor segített. Szeretném, ha majd egyszer (reméljük, soká) átsétálok a boldogabb életbe, s egy darabig távol kell lenni a szeretteimtől, akkor nem gyászolnának, nem sírnának, hanem mosolyogva gondolnának rám. A lényeg nem a porban van, ez csak test, a lélek halhatatlan.
Ne állj zokogva síromnál,
Nem vagyok ott.
Nem alszom.
Ezer fúvó szélben lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske
őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok,
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott,
Nincs is halál.
Egy siralmas nap margójára
Tegnap kellett volna megkapnom a kilencedik kemót. Persze megint egy hét halasztással, mert a múlt héten be voltam rekedve.
Mivel tegnap nem jött össze (hosszú), megbeszéltük telefonon az orvosommal, hogy majd ma kell bemennem. Említette, hogy nem lesz bent az osztályon, mert szabadnapja lesz, de majd kiírja a kollégáinak, hogy lássanak el (nem tudja velük megbeszélni, mert épp egyikük sincs bent).
Ennek megfelelően ma bementem reggel vérvételre, aztán kemóra.
A nővérke azzal kezdte, hogy "Nincs ma bent adjunktusnő!" Elmeséltem elejétől a végéig az előző napi sztorit, s abban maradtunk, hogy várok a folyosón, elvégzi a vérvételt, aztán majd az orvosok intézik a többit. Míg a folyosón álltam, arra jött az osztályvezető főorvos, s szigorú hangon megszólított, "Mit csinál maga itt? Nincs ma itt doktornő!" Már akkor gyanús lett, hogy a jelenlétem zavaró, sőt, felháborító számára, de még mindig naivan álltam, s elkezdtem neki is elsorolni, hogy tegnap miben maradtunk a doktornővel, s a megbeszéltek szerint itt is vagyok. (Természetesen) nem hallgatott végig, s jól fel is szívta magát (még jobban), berontott a vérvételi helyiségbe, megragadott egy asztali naptárat és miután tanulmányozta, az orrom alá dugta: szerdára vagyok beírva, amikor már amúgy is itt lesz doktornő, szóval biztos félreértettem. Elképedtem, mondtam, hogy biztos, hogy nem, mert mondta is, hogy nem lesz itt és átad a a kollégáinak a mai napra, stb. Erre a doki nekiállt gorombán lehordani, amiért én "össze-vissza" járok kemóra, s tudjam meg, hogy így nem is hatásos a kezelés és hatalmas a kockázata, hogy visszaesek, meg 80 % esélyem van meggyógyulni, de így persze nem és ez mind emiatt, ő ezt már megmondta a doktornőnek is, stb. (A doktornő egyébként 96%-os gyógyulási esélyt kalkulált, mindannak ellenére, hogy III. stádiumú, előrehaladott betegségem van, a lép érintettségével.) Igen, fájt ez a 80% is, csak úgy, mint az, hogy még ez sem érvényes, mert nem tudok kéthetente jönni.
Addig-addig szidott, hogy elsírtam magam (puff neki, remek), s új tulajdonságomat véltem felfedezni, amit ennek a nehéz betegségnek köszönhetek: azt, hogy kiálltam magamért és a "bocs, hogy élek" hozzáállásomat végre félretettem. Megvédtem magam, hogy nem kedvem szerint járok ilyen halasztásokkal, hanem a múlt héten is beteg voltam, ezért doktornő elnapolta a kemót egy héttel.
"DE NEM AZ ELSŐ ESET! Már doktornőnek is megmondtam, folyton ez van, s ez megkérdőjelezi a kezelés hatásosságát! Nem akar meggyógyulni?"
Akkor már zokogtam, hogy valóban nem az első eset, de nem tehetek róla, hogy legyengít a kemó és folyton lebetegszek. Én örülnék a legjobban, ha már rég túl lennék az összes kezelésen, de sajnos nem rajtam múlik.
Ekkor újra kaptam egy adag gorombaságot, mire azt feleltem, hogy "Tisztelem Önöket, de ez, amiket most mond, nem segít. Éppen elég nehéz végigcsinálni, kibírni ezeket a kezeléseket enélkül is."
Ennél a pontnál jött zavarba az orvos, s vett vissza egy kicsit, s elkezdett magyarázkodni, hogy ő ezt csak azért mondja, hogy tudjak róla, mennyivel kisebb így az esélyem (milyen kedves, újra nyomatékosította). Megemlítettem neki, hogy minden nap késedelem számít, s ma mégsem kapom meg a kezelést, csak holnap, mert nincs bent az orvosom, nagyon érdekes. Erre nagy kegyesen felajánlotta, hogy ma leveszik a vért és holnap már csak a kemóra kell megjelennem. Gondolom, ez volt a legjobb végkifejlet, amit ebből a szituációból ki lehetett hozni. Míg zajlott a vérvétel, az osztályvezető továbbra is indulatosan morgott, a dolgozóknak, hogy neki milyen rossz, mert mennie kellene a szakrendelésre, de csak két orvos van ma mellette és mit várnak tőle, hogy ő vigye az egész osztályt hatszáz beteggel, stb... Nagyon sajnálom, beszéljen az egészségügyi minisztériummal, a kórház igazgatójával, a pszichológusával, vagy bánom is én kivel, de ne rajtam vezesse le a feszültséget...
Kegyetlenül megríkatott. Borzasztó igazságtalan volt, ráadásul könyörtelen és lelkileg teljesen összetört, elvette a reményt. Arra azért büszke vagyok, hogy megvédtem magam, kiálltam magamért anélkül, hogy udvariatlan vagy bántó lettem volna, nem minősítettem őt, de annyiban sem hagytam. Kérdem én: miért kell ennek kitenni egy beteget? S még ha jogos lenne, de így meg végképp kegyetlenség volt. Csak azért, mert túlterhelt, nekiesni egy nyomorult rákos betegnek.
S ami még inkább etikai kérdéseket vet fel: dühében a fejemhez vágta, hogy azért nincs ma adjunktusnő, mert "betegebb, mint maga! Pet CT-n van Debrecenben!...NEM TUDTA?!" Nos, már tudom. Nem volt joga ezt elárulni. Nekem volt kellemetlen az ő indiszkréciója és mélyen együttérzek a kezelőorvosommal, akit a háta mögött így kiadtak, elárultak nyomorúságában. Gondolom rá is dühös az osztályvezető, amiért csak úgy odarendelt ma engem engedély nélkül, s nehogymár extra feladatként ott merjek lenni.
Nem bírtam megnyugodni, zokogtam a liftben, az autóban, addig el sem tudtam indulni, míg a férjem telefonon le nem csillapított, meg nem nyugtatott. Itthon édesanyám várt, ő is megvigasztalt, aztán a férjem újra hívott, s igyekezett biztatni, hogy emiatt ne törjek meg, ne adjam fel a reményt, ne higgyem el, amit az az ember mondott, igenis a gyógyulásra kell koncentrálni és hinni kell benne, hogy sikerülni fog.
Annyira boldog és magabiztos voltam mostanában, már terveztem, miket fogok megvalósítani a gyógyulásom után, sőt, álmodoztam egy kistestvérről... A mai sokkhatás egy nagy pofon volt, durr bele, te kis nyomorult, nehogy azt hidd, hogy meggyógyulhatsz! S a te hibád, hogy mersz beteg lenni?!
Azt hittem, hogy még ha meg is rázott ez az egész (felesleges) hajcihő, túl vagyok rajta, de az imént a neten szörfözve belefutottam egy fényképbe, arról az anyáról, aki Japánban saját testével védte meg gyermekét a földrengés során."Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek!"
Mi lesz, ha a kicsimnek is nélkülem kell felnőnie? Hogy üzenjem meg a kislányomnak, hogy mindennél jobban szeretem? Arra az esetre, ha... Rámtört a sírógörcs, s most úgy érzem, nem is bírok kilábalni ebből a lelkiállapotból, újra ott tartok, ahol félévvel ezelőtt: halálos betegnek érzem magam és rettegek, hogy lesz-e erőm meggyógyulni. Fel akarom nevelni a kislányomat. Olyan hétköznapi kívánság, s nekem akkora ajándék lenne!
Délután Balogh Béla spirituális tanító, író tart előadást a városunkban, mi másról, mint a gyógyulásról. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Édesanyám megszervezte, hogy eljussak, megvannak a jegyek, s most, hogy a mai napom felszabadult, ott is tudok lenni. Talán ellensúlyozza majd a ma délelőtti élményeket. :)
"Egy igaz történet, a Japánt megrázó földrengés során történt… Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott: - Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt. Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, egy SMS üzenettel a képernyőjén: “Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!"
Mivel tegnap nem jött össze (hosszú), megbeszéltük telefonon az orvosommal, hogy majd ma kell bemennem. Említette, hogy nem lesz bent az osztályon, mert szabadnapja lesz, de majd kiírja a kollégáinak, hogy lássanak el (nem tudja velük megbeszélni, mert épp egyikük sincs bent).
Ennek megfelelően ma bementem reggel vérvételre, aztán kemóra.
A nővérke azzal kezdte, hogy "Nincs ma bent adjunktusnő!" Elmeséltem elejétől a végéig az előző napi sztorit, s abban maradtunk, hogy várok a folyosón, elvégzi a vérvételt, aztán majd az orvosok intézik a többit. Míg a folyosón álltam, arra jött az osztályvezető főorvos, s szigorú hangon megszólított, "Mit csinál maga itt? Nincs ma itt doktornő!" Már akkor gyanús lett, hogy a jelenlétem zavaró, sőt, felháborító számára, de még mindig naivan álltam, s elkezdtem neki is elsorolni, hogy tegnap miben maradtunk a doktornővel, s a megbeszéltek szerint itt is vagyok. (Természetesen) nem hallgatott végig, s jól fel is szívta magát (még jobban), berontott a vérvételi helyiségbe, megragadott egy asztali naptárat és miután tanulmányozta, az orrom alá dugta: szerdára vagyok beírva, amikor már amúgy is itt lesz doktornő, szóval biztos félreértettem. Elképedtem, mondtam, hogy biztos, hogy nem, mert mondta is, hogy nem lesz itt és átad a a kollégáinak a mai napra, stb. Erre a doki nekiállt gorombán lehordani, amiért én "össze-vissza" járok kemóra, s tudjam meg, hogy így nem is hatásos a kezelés és hatalmas a kockázata, hogy visszaesek, meg 80 % esélyem van meggyógyulni, de így persze nem és ez mind emiatt, ő ezt már megmondta a doktornőnek is, stb. (A doktornő egyébként 96%-os gyógyulási esélyt kalkulált, mindannak ellenére, hogy III. stádiumú, előrehaladott betegségem van, a lép érintettségével.) Igen, fájt ez a 80% is, csak úgy, mint az, hogy még ez sem érvényes, mert nem tudok kéthetente jönni.
Addig-addig szidott, hogy elsírtam magam (puff neki, remek), s új tulajdonságomat véltem felfedezni, amit ennek a nehéz betegségnek köszönhetek: azt, hogy kiálltam magamért és a "bocs, hogy élek" hozzáállásomat végre félretettem. Megvédtem magam, hogy nem kedvem szerint járok ilyen halasztásokkal, hanem a múlt héten is beteg voltam, ezért doktornő elnapolta a kemót egy héttel.
"DE NEM AZ ELSŐ ESET! Már doktornőnek is megmondtam, folyton ez van, s ez megkérdőjelezi a kezelés hatásosságát! Nem akar meggyógyulni?"
Akkor már zokogtam, hogy valóban nem az első eset, de nem tehetek róla, hogy legyengít a kemó és folyton lebetegszek. Én örülnék a legjobban, ha már rég túl lennék az összes kezelésen, de sajnos nem rajtam múlik.
Ekkor újra kaptam egy adag gorombaságot, mire azt feleltem, hogy "Tisztelem Önöket, de ez, amiket most mond, nem segít. Éppen elég nehéz végigcsinálni, kibírni ezeket a kezeléseket enélkül is."
Ennél a pontnál jött zavarba az orvos, s vett vissza egy kicsit, s elkezdett magyarázkodni, hogy ő ezt csak azért mondja, hogy tudjak róla, mennyivel kisebb így az esélyem (milyen kedves, újra nyomatékosította). Megemlítettem neki, hogy minden nap késedelem számít, s ma mégsem kapom meg a kezelést, csak holnap, mert nincs bent az orvosom, nagyon érdekes. Erre nagy kegyesen felajánlotta, hogy ma leveszik a vért és holnap már csak a kemóra kell megjelennem. Gondolom, ez volt a legjobb végkifejlet, amit ebből a szituációból ki lehetett hozni. Míg zajlott a vérvétel, az osztályvezető továbbra is indulatosan morgott, a dolgozóknak, hogy neki milyen rossz, mert mennie kellene a szakrendelésre, de csak két orvos van ma mellette és mit várnak tőle, hogy ő vigye az egész osztályt hatszáz beteggel, stb... Nagyon sajnálom, beszéljen az egészségügyi minisztériummal, a kórház igazgatójával, a pszichológusával, vagy bánom is én kivel, de ne rajtam vezesse le a feszültséget...
Kegyetlenül megríkatott. Borzasztó igazságtalan volt, ráadásul könyörtelen és lelkileg teljesen összetört, elvette a reményt. Arra azért büszke vagyok, hogy megvédtem magam, kiálltam magamért anélkül, hogy udvariatlan vagy bántó lettem volna, nem minősítettem őt, de annyiban sem hagytam. Kérdem én: miért kell ennek kitenni egy beteget? S még ha jogos lenne, de így meg végképp kegyetlenség volt. Csak azért, mert túlterhelt, nekiesni egy nyomorult rákos betegnek.
S ami még inkább etikai kérdéseket vet fel: dühében a fejemhez vágta, hogy azért nincs ma adjunktusnő, mert "betegebb, mint maga! Pet CT-n van Debrecenben!...NEM TUDTA?!" Nos, már tudom. Nem volt joga ezt elárulni. Nekem volt kellemetlen az ő indiszkréciója és mélyen együttérzek a kezelőorvosommal, akit a háta mögött így kiadtak, elárultak nyomorúságában. Gondolom rá is dühös az osztályvezető, amiért csak úgy odarendelt ma engem engedély nélkül, s nehogymár extra feladatként ott merjek lenni.
Nem bírtam megnyugodni, zokogtam a liftben, az autóban, addig el sem tudtam indulni, míg a férjem telefonon le nem csillapított, meg nem nyugtatott. Itthon édesanyám várt, ő is megvigasztalt, aztán a férjem újra hívott, s igyekezett biztatni, hogy emiatt ne törjek meg, ne adjam fel a reményt, ne higgyem el, amit az az ember mondott, igenis a gyógyulásra kell koncentrálni és hinni kell benne, hogy sikerülni fog.
Annyira boldog és magabiztos voltam mostanában, már terveztem, miket fogok megvalósítani a gyógyulásom után, sőt, álmodoztam egy kistestvérről... A mai sokkhatás egy nagy pofon volt, durr bele, te kis nyomorult, nehogy azt hidd, hogy meggyógyulhatsz! S a te hibád, hogy mersz beteg lenni?!
Azt hittem, hogy még ha meg is rázott ez az egész (felesleges) hajcihő, túl vagyok rajta, de az imént a neten szörfözve belefutottam egy fényképbe, arról az anyáról, aki Japánban saját testével védte meg gyermekét a földrengés során."Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek!"
Mi lesz, ha a kicsimnek is nélkülem kell felnőnie? Hogy üzenjem meg a kislányomnak, hogy mindennél jobban szeretem? Arra az esetre, ha... Rámtört a sírógörcs, s most úgy érzem, nem is bírok kilábalni ebből a lelkiállapotból, újra ott tartok, ahol félévvel ezelőtt: halálos betegnek érzem magam és rettegek, hogy lesz-e erőm meggyógyulni. Fel akarom nevelni a kislányomat. Olyan hétköznapi kívánság, s nekem akkora ajándék lenne!
Délután Balogh Béla spirituális tanító, író tart előadást a városunkban, mi másról, mint a gyógyulásról. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek. Édesanyám megszervezte, hogy eljussak, megvannak a jegyek, s most, hogy a mai napom felszabadult, ott is tudok lenni. Talán ellensúlyozza majd a ma délelőtti élményeket. :)
"Egy igaz történet, a Japánt megrázó földrengés során történt… Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott: - Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt. Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, egy SMS üzenettel a képernyőjén: “Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!"
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)