Az első kemoterápia

Ha azt mondom, hogy iszonyatos szorongás vett rajtam erőt az első kemoterápia előtt, akkor még a közelében sem vagyok annak, amit éreztem, amin keresztülmentem. Természetesen elértek hozzám azok a történetek, amikor épp ebbe halnak bele a betegek, vagy azok a filmek, amikor a kemoterápia alatt álló betegek csontsoványan, fekete karikás szemmel révednek a semmibe és már nem reménykednek semmiben, csak várják a végét - így vagy úgy. Az orvosomtól pedig jó előre megtudtam, hogy sajnos ez kifejezetten hánytató jellegű kúra, bár a betegek az infúzió közben jól kihányják magukat, meg otthon talán kicsit még folytatják, de utána kb. 6 napig inkább az erős gyengeség a jellemző.

Olyan iszonnyal és rettegéssel néztem előre, ami teljesen idegen az alapvetően optimista és kitartó természetemmel. A napok pedig csak fogytak, s egyszerre ott ültem a hematológián, vérvételre várva.
Édesanyám elkísért, ami nagyon sok erőt adott. Olyan nagy szükségem volt most a jelenlétére, mint pici gyerekként. Fel sem merült benne, hogy ne jöjjön, kérnem sem kellett. A barátaim is mind szorítottak nekem aznap. A férjem messziről gondolt rám, s nagyon aggódott, izgult értem. Legszívesebben folyamatos telefonkapcsolatot tartott volna velem, de beérte jó pár hívással és interneten keresztüli gyakori üzenetváltásokkal.

Miután megvolt a vérvétel, két órát várnom kellett az eredményére. Felajánlották, hogy mivel most van szabad ágy, fekve is megkaphatom az infúziót. S mivel hosszú órákról van szó, azt tanácsolták, fogadjam el a lehetőséget. Így is tettem, de hamarosan megbántam. Egy hatágyas szobába kerültem, ahol öreg nénikék feküdtek. Aranyosak voltak nagyon. Tőlem balra szegény néni a halálán volt. Folyamatosan hányt, fuldoklott, a családja ugrált körülötte, de nem segíthettek rajta. Iszonyatos volt a hörgés, a hangok, a látvány, a szagok.
Pszichológus barátnőm tanácsát követve megpróbáltam eltűnni a valóságból: fülhallgatót vettem fel, bömböltettem a vidám zenét, a szememet pedig behunytam. Elképzeltem, hogy tengerparton fekszek, s így még a hányinger is enyhült. Ha kinyitottam a szemem, egyből rámtört az émelygés.
Édesanyámmal sokat mosolyogtunk, viccelődtünk. Ezzel együtt is jó pár napra levert mindkettőnket az élmény.

Hazaérve csak annyi erőm volt, hogy beájuljak az ágyba. Még mosakodni sem tudtam, mert benne hagyták a branült a kézfejemben a másnapi vérvétel kedvéért. (A legjobb vénám az előző heti két vérvétel után akkora gyulladt göbös lett, hogy "nem existál". Ezt a vénát korábban remekül tudták használni...)
Másnap szürke arccal ébredtem, erős hányingerem volt. Barackbefőttet tudtam csak enni, egész nap alatt 3 fél barackot eszegettem meg apránként.

A 6. napon rosszul lettem. Heves hasi fájdalmaim voltak, jártányi erőm sem volt. A gyomrom és a lépem fájt a legjobban, egy korty víz sem maradt meg bennem, mégis folyton epét hánytam. Sose láttam ilyen sötétzöld epét. A vérvétel és a hasi ultrahang hasnyálmirigy gyulladást igazolt, így napokon keresztül be kellett járnom infúzióra. Ez nagyon megviselt, mert alig bírtam lépni, a kórházban is csak dőltem, feküdtem, összeroskadva, s megállás nélkül iszonyatosan hánynom kellett. Bevallom, így utólag, hogy úgy éreztem, nem fogom kibírni. Ahhoz se volt erőm, hogy beszéljek, csak vegetáltam és vártam, hogy elmúljon.

Aztán vége lett, egyik napról a másikra. Évike barátnőm krumplipüréje hozta meg az áttörést, az ötödik szenvedéssel teli nap után. Az végre második nekifutásra bentmaradt, másnap pedig már nem is hánytam.

Az orvos úgy döntött, hogy legközelebb kevesebb kemot kapok, mert az enzimszintem arra utal, hogy nagyon-nagyon jól reagálok a kezelésre, s ezért is őrült meg a hasnyálmirigyem. A nyirokcsomók által termelt enzimek gyönyörűen lecsökkentek, a kezdeti érték felére, harmadára, ami ebben a nyomorult állapotomban is hatalmas örömmel töltött el.

Az 1. PET CT

Újév első napjaiban felhívott az egyik kedves orvos ismerősöm. Mikor végighallgatta, mennyire rosszul vagyok, azt javasolta, ne várjam meg, míg a gégész megkapja a szövettani eredményemet (amit elküldtek különvéleményre egy híres szegedi laboratóriumba), hanem menjek be a hematológiára.
Már másnap bementem, s utólag azt gondolom, nagyon jól tettem. Egy rendkívül alapos, körültekintő, komoly, és lelkiismeretes orvos lett a kezelőorvosom, aki egyúttal kedves és együttérző is. Hatalmas szerencsém van vele.

Rögtön elkezdődtek a vizsgálatok, s máris kaptam néhány olyan gyógyszert is vitamint, amelyek pár nap múlva látványosan csökkentették a rosszullétemet és a fájdalmaimat. Az osztályvezető főorvos és a kezelőorvosom is minden követ megmozgatott, hogy megsürgessék a szövettani eredményt és egyúttal hasonlóan hatalmas elánnal nekiláttak a PET CT szervezésének. A betegtársam sürgősséggel is 5 hetet várt (pedig IV. stádiumban volt akkorra), ehhez képest nekem egy hét múlva már Debrecenben kellett lennem a klinikán.

Egy kedves ismerősöm vitt el, nála jobb útitársat keresve sem találhattam volna. Vidám, kellemes beszélgetőtárs, ráadásul nemrég sikeresen leküzdötte ő is a gyilkos kórt. Megnyugtató a történeteit, tapasztalatait hallani, még akkor is, ha épp azt meséli, hogy a kádban le tudta mosni a hajat a fejéről már a második kemoterápia után. Valahogy ezt is mókásnak tudta feltüntetni, s mégis emberi és őszinte volt az egész. Hamar odaértünk, de jól is tettük, mert bejártuk a klinikát, mire megtaláltuk a PET CT labort. Egy fényűző, modern épületben volt, ami kívül csupa króm és üveg, belül pedig márványpadló, bőrfotelekkel.

Hogyan is zajlott a vizsgálat? Először kikérdeztek, adatok, betegség, stb., utána tájékoztattak a vizsgálat menetéről, s pár percig várakoznom kellett a fotelben ücsörögve. Én voltam az első páciens aznap reggel. Kaptam egy brossúrát, amiben le volt írva minden, amit tudni kell a PET-ről.
Aztán behívtak és kaptam egy radioaktív fluorral dúsított glükózoldatot a vénámba. Nagyon ügyesen, finoman adták be, egyáltalán nem volt kellemetlen. (Bevallom, ez meglepett, mert mindenki tinédzsernek tűnt az ott dolgozók közül, szemtelenül fiatalok voltak, mosolygósak, lazáks, s az egyik ápoló/orvos az asztalon ücsörögve lóbálta a lábát és kérdezősködött.)
Aztán le kellett feküdnöm egy pihenőszobában, ahol egy órát kellett eltöltenem, míg elárasztja a testemet a kontrasztanyag. Egy liter vizet meg kellett innom, ezt odakészítették az ágyam mellé egy kancsóban. Az ágy tiszta volt, de meglepően keskeny, majdnem legurultam róla. Mókás lett volna. Ahogy a fluor is, énekelgettem magamban, hogy "Mizú, mizú, mizúúú?"
Velem szemben, a szoba túloldalán egy öreg bácsi esetlenül forgolódott, fészkelődött, sajnáltam szegényt.

Aztán 50 perc elteltével már jöttek is értem. Ez a CT sokkal hatalmasabb volt, mint az első a másik kórházban. Az egy gyűrű volt egy világos, tágas szobában. Ez három vagy négy gyűrű egymás mellett, egy szűk, sötét, ablaktalan szobában. Az a férfi, aki előtte az asztalon lóbálta a lábát, öregedett 20 évet és a gépet irányította. Fel kellett feküdni itt is egy fém asztalra, fej fölé tartott karral. Ja igen, érdekesség: jó melegen kellett öltözni és nem is kellett levetkőznöm, csak a fémes ruhákat kellett levetni (melltartó, farmernadrág, amin fém alkatrészek is vannak). A melltartótól megszabadultam már előtte a mellékhelyiségben (megjegyzem: tágas és tiszta volt, luxus minőségű lámpákkal, csempékkel, mint egy hotelben).

Itt nem voltak utasítások, hogy mikor lélegezhetek, vagy mit csinálhatok. Egyszerűen csak bearaszolt a asztal, s rajta én, az első gyűrűbe, aztán lejjebb a következőbe, s így tovább. A gyűrűkben pörögtek a lemezek, kellemesen duruzsolt a sok alkatrész, s behunytam a szememet. Talán még aludtam is egy kicsit, mikor elnevettem magam a gondolatra, hogy olyan ez az egész, mint egy elképzelt jelenet a Galaxis útikalauz stopposoknak c. regényben. Aztán újra pihentem, élveztem, hogy semmi fájdalmat, kellemetlenséget nem kell elviselnem, majd szóltak, hogy kész, mehetek is.

Kicsit még aludtam volna, de lekászálódtam a futurisztikus díszlet elemei közül és kimentem. Ott már nem volt semmi teendő, indulhattam haza. Sajnos a radioaktív fluor miatt egy napig kerülnöm kellett a gyerekeket és kismamákat, így aznap nem találkozhattam a kislányommal.

Az eredményt kiértékelték három munkanapon belül és postára is adták. Épp látogatóban volt nálunk a nagyobbik húgom és a barátja, amikor megérkezett. Ahogy elolvastam, döbbenten láttam, hogy a rekeszizom alatt is találtak rosszindulatú nyirokcsomókat, a lép bejáratánál kettőt, illetve nem messze onnan, a nagyerek mellett még egyet. Hiába tanultam két évig eminensen a latint, az agyam blokkolt minden információt, s kétségbeesve kerestük a neten, mi mit jelent.

Ezeken kívül igazolódott a korábbi CT-n látottak eredménye is: a nyaki régióban és a két tüdő között elszórtan is 1-4,5 centiméteres nyirokcsomók ábrázolódtak. De azok legalább fent voltak, most viszont világos volt, hogy nem állt meg ott a kór. Forgott velem a világ.

Felhívtam a kezelőorvosomat, mert az világos volt, hogy ez így már harmadik vagy negyedik stádium. Felolvastam neki a leletet, s azt mondta, hogy ez III. stádium, de ne aggódjak, mert a kezelés minden ponton hat. Ha esetleg nem derült volna ki, akkor is eltűnnének mindenhonnan a rosszindulatú sejtek. Nagyon nyugodt volt a hangja és így az én félelmeim is alábbhagytak.
Később beszéltem a hematológus barátnőmmel, s ő is hasonlókkal biztatott. Ráadásul elárulta, hogy a prognózisom nem csak a stádiumon alapszik, hanem számít a korom, az általános egészségi állapotom, s mindkettő kitűnő, eltekintve magától a betegségtől.

S ezután nem volt más hátra, mint előre: elkezdődhetett a kemoterápia.

Az Új Év - eljött 2013

A Szilvesztert hármasban, családi körben ünnepeltük. Tökéletes volt. Vidáman telt az este, s meghatottan koccintottunk az Új Év tiszteletére. Éjfél előtt pár perccel felébredt a kislányom a tűzijátékra, a férjem őt altatta 2013 első órájában. Addig sem voltam magányos, hiszen éjfél után egyből csörgött a telefonom, édesanyám hívott. Utána a nagymamám, a testvéreim sorban. A barátok üzeneteket küldtek... Olyan szép mindig ilyenkor, ahogy a rokonok és barátok szeretettel gondolnak egymásra.
Mikor a lányom visszaludt, mi még megnéztünk egy vidám filmet a tévé előtt összebújva. Finomakat ettünk, s aztán boldogan tértünk nyugovóra.

2013 legyen mindenki számára csodálatos. A mi családunknak fontos év lesz, s bízom benne, nevezhetjük a Csodák Évének!