A kontroll CT

Szám szerint a negyedik kilenc hónap alatt. Ha ez a CT jól sikerült, akkor végre fellélegezhetek. Ami már csak azért is jó lesz, mert lassan egy hónapja küzdök nehézlégzéssel, fulladással. Közben voltam vidéken röntgenen, mindent rendben találtak. Több orvossal is konzultáltam, aggódnak, sóhajtoznak, aztán azt mondják, hogy ez a kemó mellékhatása lehet. S reméljük, nem más.
Újra megnagyobbodott a lépem is, legalábbis úgy érzem, időnként fáj, szúr, épp mint a kezelések elején.
Ennyit számítana, hogy kissé erősebb kemót kaptam? A hajamat is újra levitte... Maradt azért még mutatóban, de már olyan szép sűrű volt, s most megint látszik, hogy beteg vagyok...

Lényeg, hogy a CT megvolt augusztus 21-én. Kellemetlen meglepetés volt, hogy inni is kell kontrasztanyagot, s utána még vénásan is kapok. Egy nagy kancsó lötty volt, a mellettem ülő betegek szerint vízízű, szerintem olyan íze volt, mint egy maripen koktélnak. Nem volt felkavarva, így minden újabb pohár keserűbb volt, s rosszabb íz maradt a számban utána. Nem bírtam egy óra alatt meginni, de nem is baj, mert CT előtt fél perccel még le kellett húzni egy pohárnyit.

A branült másodjára tudták bekötni. Mindkét szúrás előtt előre elnézést kért az ápolónő, aki egyébként is nagyon kedves volt, bár ez a tény a borzasztó szorongásomon nem nagyon tudott segíteni.

Ez olyan gép volt, mint az első alkalommal Kisvárdán: egy gyűrű, amiben le-fel tologattak.
A fejpárna kényelmes volt, tiszta papírral bélelték. Aztán mikor jött a "Tartsa benn a levegőt!" parancs, elkezdtem fulladni, hiszen épp ez az, amit most nem bírok. "Lélegezhet!" mondta a mikrofonban a női hang, s boldogan kifújtam a levegőt. Amikor a vénáimba engedték a kontrasztanyagot, előtte figyelmeztettek, hogy forró érzés önthet el. Az eddiginél jóval forróbb volt, éreztem, ahogy elárasztja a kezemet, karomat, tarkómat, arcomat, s aztán a számat. A keserű gyógyszeríz elviselhetetlenné fokozódott a nyelvemen, s éreztem, hogy pillanatokon belül hányni fogok. Minden erőmmel küzdöttem ellene, közben rázott a hideg, s még ráadásul a légzésemet is kontrollálnom kellett. Mikor végre vége lett, kérdezte az ápolónő, hogy milyen volt. Nem tudtam hazudni, elárultam, hogy nagyon rossz. "Pedig mi igazán szívvel-lélekkel tettünk mindent!", mondta. Nem is rajtuk múlott. Inkább azon, hogy már túl hosszú ideje van sanyargatva a testem és a kezdetben egyszerűen kibírható CT is elviselhetetlen tortúra lett. Vagy a kontrasztanyag ivás lett volna a ludas? Végülis mindegy...

Összesen két és fél órát voltam bent, a férjem és a kislányom már a kapuban toporogva vártak (nem engedtem, hogy bekísérjenek, a lánykát pedig nem akartam csak ezért másra bízni). Hazafelé egész úton kínzott a hányinger, a fertőtlenítő bűze is rátett egy lapáttal, a gyomrom is üres volt, reggel óta nem ettem.

Azt a reggelit még 200 kilométerrel messzebb fogyasztottam, édesanyám sütött bundáskenyeret. Békésen falatoztam nagymamám konyhájában a virágos abrosz felett, gyönyörködtem a mosolygós kislányomban, s aztán puff, visszautaztam a keserű kórházasdiba.
A férjem rábeszélt, hogy menjünk el vacsorázni valahova, s tényleg jobb is lett a közérzetem, miután belakmároztam.

Most pedig várunk, várakozunk... Csendes bizakodás, remény munkál bennünk, s időnként belénk mar a kétség is.

Szeptember 2-án hétfőn már többet tudunk. Addig is érkezik hozzám a rég nem látott öcsém, a lánykám elkezdi az ovit, egyszóval, majd csak elszalad az idő...

Túl az utolsó kemoterápián!

Végre, végre, végre!
Túl vagyok az utolsó, a 12. kemoterápián!

De közben meg mégis cincogok és félek. Épp úgy lebegek, sodródok a bizonytalanság ködében, mint az elején. Ha most teljes szívvel örülök, akkor nagy pofont kaphatok a CT után. Közben meg hiszem, hogy tökéletes lesz a CT eredmény, hogy meggyógyultam, s vége, túl vagyok a Hodgkin-kóron. Akkor miért van bennem ez a bizonytalanság? Ennyire nehéz elhinni, hogy ez a mindent elsöprő, a hétköznapokat és az ünnepnapokat is felülíró kór mégis legyőzhető? Akkor tessék, leírom mindenkinek, akit érdekel: IGEN, a HODGKINBÓL MEG LEHET GYÓGYULNI! Nem könnyű, sőt, időnként irtózatos, embertelen és gyötrelmes. Ám a legnehezebb pillanatokban is mosolyoghatnak a betegek: ez a legfényesebb bizonyíték, hogy az ember szinte mindent kibír. Hatalmas erő kell hozzá, s mégis milyen sokan végigcsinálják!
Közben pedig ráébrednek, hogy milyen sok ember szereti őket, imádkozik értük, kitart mellettük - még akkor is, ha néha nyűgösek, gorombák, lobbanékonyak a kínok következtében. A szeretet erős várként veszi körül a beteget és elsöpri a betegség ocsmány árnyait. A szeretet mindennél erősebb.

S milyen volt az utolsó?
Most is elsőre meg tudtak szúrni, még hozzá branüllel, fájdalommentesen, ma pedig már csak egy kis tűszúrásnyi piros pont látszik. (Milyen szomorú, hogy 7 hónapon át össze-vissza szurkáltak! Kék-zöld volt mindkét karom, a kézfejembe, azaz a legfájdalmasabb helyre kaptam, mert máshová képtelen voltak beszúrni, akkor is sokadszorra.... S még most is vastag, kemény, gyulladt területek vannak a vénák akkori szakaszain...
Mindig úgy kezdték, hogy "Jajj, most hogy szúrjalak meg? Hogy fogom a 12-t bekötni, hát már most sincs egy vénád se. Nnna...megpróbáljuk ide. Ahh, nem sikerült, de a te hibád, biztos megmoccantál. Jajj, nem találok vénát, mert biztos nem ittál ma még eleget. Na bekötöm ide, de csak szárnyastűvel és ne moccanj meg, mert akkor nem tudom, hova szúrom be újra.") Számomra szokatlan, hogy egy férfi az ápoló, aki a kemoterápiát beköti és a vérvételeket végzi. Mindig mosolygós, derűs és nagyon emberséges. Az sugárzik belőle, hogy tudja, mit csinál, minden rendben van, s rendben is lesz tényleg.

Míg várakoztunk, körülnéztem a folyosón. Sok szép természetfotó volt kitéve, a szerző ajándéka a kórháznak. A beteg emberek várták a kemoterápiát. Volt, aki egészségesnek tűnt, volt, aki kopasz volt, s volt aki még az elején tartott. Eltűnődtem, hogy az elején még milyen más... A betegek még esznek, isznak bátran, a hozzáállásuk kitűnő... S mire eltelik két hónap, már sápadtan lépnek be a kórházba, remegve ülnek le a szúráshoz és fájdalmas, mély zihálás közepette kínlódják végig a kemoterápiát, s jó esetben csak otthon lesznek rosszul.

A dokim most szabadságon volt, ezért egy főorvosnő helyettesítette. Végtelenül kedves volt, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt mindenki ilyen együttérző és derűs. Azt mondta, hogy a vérvételem alapján nagyon alacsony a fehérvérsejtszámom 0,5 (a normálértéke 4-10 közé esik). Mivel a múltkor is megkaptam az alacsony érték ellenére (1,5 volt), ezért most is megkaphatom. A fejemben rögtön kongott a vészharang, mivel a régi kórházban nagyon vigyáztak erre, s inkább folyton halogatták a kezelést, mert ha extrém alacsony a fehérvérsejtszám, s még a kemó is lehúzza, akkor akár egy bagatell kis nátha is végzetes lehet, mert nem tud védekezni a szervezet. A főorvosnő valószínűleg meglátta az arcomon a döbbenetet (vagy a rettegést?), s megnyugtatóan mosolygott, hogy "Úgy is túl kell esnie rajta, jobb hamarabb, nem igaz?"
Egyébként a "saját" orvosom is megdöbbent, hogy a régi helyen miért halasztgatták mindig, mert szerinte veszélyesebb, mint a laborérték. "A kemoterápiát két hetente, napra pontosan meg kell kapni. Kivéve nagyon súlyos és indokolt esetben."

Elkapott az undor, ahogy ránéztem a pirosas löttyre, amit először kötöttek be. Még attól is hullámzott a gyomrom, ahogy hallottam, hogy szinte kopácsolva lötyög a folyadék és zubog bele az ereimbe.
Mire a vége közeledett, már elhagyott az erőm, mintha ólomból lett volna mindenem. A hányinger időről időre összerándította a testemet, ilyenkor a hideg is kirázott.
A férjem végig mellettem volt, olyan aranyosan próbált felvidítani, hogy időnként még nagyokat is nevettünk.

A kemó után elvonszoltam magam a főorvosnőhöz, aki elküldött az adminisztrátorhoz, sajnálgatott, majd hazaengedett. Hazafelé súlyosbodott a rosszullétem. A férjem egész úton próbálta tartani bennem a lelket, biztatott, dicsért, viccelődött, de addigra már undok voltam a kínlódástól. Nem tudtam már odanézni a Dunán lebegő hajókra, csak befelé figyeltem és próbáltam tartani magam. A napsütéstől szinte sistergett a bőröm és még az autó üvegén keresztül is úgy égetett, hogy szinte vinnyogtam tőle, mint egy mesebeli vámpír.

Mire leparkoltunk a ház előtt, már szaladtam előre, egyenesen a mellékhelyiségbe. Eszembe jutott egy filmes poén: "Úgy hány, mint a Predator." Szóval rémisztő üvöltéssel kísérve. Ez pici mosolyt csalt volna az arcomra, de nem volt rá időm...

Egy alapos zuhanyzás után behulltam az ágyba, addigra már 37,8 C volt a hőmérsékletem. Rázott a hideg, iszonyúan fájt a gyomrom és halálosan fáradt voltam. Állítólag ez infúzió nagyon megterheli az ereket, ezért okoz fáradtságot. Szerintem a brutális gyógyszerek se könnyítik meg a regenerálódást. Egy szó, mint száz, félájultan álomba hulltam. Időnként tértem csak magamhoz: ha a lánykám megsimogatta az arcomat, ha a férjem cserélgette rajtam a borogatást, vagy ha a hányingerem felerősödött. A lázam a 39 fokot is elérte, ekkor már nagyon aggódtunk. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy talán pont itt vallok a kudarcot a finisben, milyen tragikomikus is lenne... Aztán végre könnyebb lett minden és reggel már egész felüdülve ébredtem. A szokásos mellékhatások persze most is jelentkeztek, de ezeket már kibírom, megszoktam. Meg ha minden igaz, már csak most kell kibírnom, s ez annyira, de annyira csodálatos!!!

A lánykámmal megünnepeltük, rendeltünk egy finom gyümölcslevest, pizzát. Bár hosszasan válogattunk, hogy honnan és mit vegyünk, mégis egyikünk se evett belőle szinte egy falatot sem, de nagyon fel vagyunk dobva egész nap. A férjem is vidáman jött haza a munkából, szemmel láthatóan ő is meg van könnyebbülve. Már csak kerek egy hónap a kontrollig és a CT eredményéig, s akkor végre minden kerek lesz.