A lánykám kis barátjának a születésnapjára voltunk hivatalosak.
Előtte való héten úgy döntöttem, rendelni fogom az ebédet a céges menzán, mert a főzés elveszi az időmet a kislányomtól. Ekkortájt már szinte bele voltam betegedve, hogy nem tudok vele elég időt tölteni.
A menzai kosztot viszont nem bírta a gyomrom. Mindig hasmenést okozott...
A születésnapi buli egy szuper játszóházban volt. Megható volt, ahogy a 4 éves kisfiút körülvették a kis barátai, s a szülők, míg felköszöntöttük. Vidáman telt az este, a lánykámmal és a barátaival együtt játszottam, kúsztam, gurultam, csúszdáztam, nagy örömükre. Ragaszkodtak hozzá, hogy mindig menjek velük "a kalandra", de egyre rosszabbul lettem. Végül reszketve ücsörögtem a szőnyegen az egyik kedves barátnőmmel beszélgetve, s vártam a lánykámat.
A férjem értünk jött, s a cukrászdában finom süteményeket vett, hogy bennünket kényeztessen. Itthon épp csak leültünk falatozni, mikor rám tört a hasmenés. Pár perccel később olyan erős fájdalmaim voltak, mintha épp szülni készülnék. Az iszonyatos görcsök nem akartak szűnni, az egész estét ott töltöttem.
Rettegés tört rám, mikor megláttam a vért. Sírva szóltam a férjemnek, hogy nem akarom megijeszteni, de ez vér... Megnyugtatott, ahogy határozottan rávágta: "Nem lehet vér, mert az vagy fekély vagy rák. Szóval nem vér. Rosszul láttad."
A következő napok viszont aggasztóak voltak, a rosszullét nem múlt el, így elmentem a háziorvoshoz. Mintát kellett vinnem az ÁNTSZ-hez. Ez egy keddi napon volt, pénteken már postázták is a leletet a háziorvoshoz... A levél kerek egy hétig nem érkezett meg, a városon belül, így csak nagy sokára derült ki, hogy campylobacter fertőzésem van. Az orvosom nyugtalan volt, mert ezen a legtöbb ember egyszerűen "átlép". Járványügyi eset lettem, kaptam egy levelet az ÁNTSZ-től, hogy addig nem mehetek ki a lakásból, míg 3 negatív mintát nem produkáltam. Be kellett szednem egy levél antibiotikumot, a helyettes háziorvos írta ki.
Eltelt egy újabb hét, beszedtem a gyógyszert, s már azt hittem, jobban vagyok, amikor visszaestem. Ugyanaz a fájdalom, ugyanolyan iszonyú görcsök, vér. Délután kicsit jobban éreztem magam, s nem bírtam megállni, elkezdtem tornázni. Öt percig bírtam, akkor újra rámtört a fulladás és szédülés, így abbahagytam.
Másnap reggel, öltözés közben, ahogy belenéztem a tükörbe, egy szörnyű dudorra lettem figyelmes a nyakam alján. Akkora volt, mint egy kisebb tojás. Egyik napról a másikra... Odakaptam és sírva fakadtam: nekem még fel kell nevelnem a lányomat! Szinte abban a pillanatban tudtam, hogy rák.
Az egyik barátnőm, aki sok betegséget ismer, telefonon megnyugtatott, hogy biztos csak a nyirokcsomóim vannak megduzzadva a nyomorult Campylo miatt, ne aggódjak. Megnyugodtam, de mégis elmentem a háziorvoshoz, hogy beszámoljak a visszaesésről. Egyúttal megmutattam a csomót és újra panaszkodtam a fulladásra. Igyekezett megnyugtatni, de láttam a tekintetén, hogy komoly a helyzet. Azonnal továbbküldött a Pulmonológiára, a "Sürgős" beutalóra még kézzel is ráírta még egyszer, hogy Sürgős!!! és kérte, hogy azonnal odamenjek. "Nagyon sajnálom!", nézett rám szomorúan és aggódva, ami kicsit nyugtalanított.
A Pulmonológián készítettek egy légzésfunkció vizsgálatot és egy tüdő röntgent. Mindkettő rendben volt, ám a főorvosnőt nyugtalanította a csomó a nyakamon, ezért azt tanácsolta, hogy onnan egyenesen a kórházi Pulmonológiára menjek, ott is egy bizonyos doktornőhöz. Írt egy papírt, s már indultam is.
Ekkor hívtam fel a férjemet, hogy elmeséljem, milyen szaladgálós napom van, ő pedig nagyon megrémült. Elhessegettem a rossz érzéseimet, autóba ültem, s már mentem is a kórházba.
Sikerült eltévednem, s a tüdőosztály helyett a krónikus betegek osztályára kerültem. Kénytelen voltam minden ajtón bekukucskálni, hogy megtaláljam az orvost, de az ajtók mögött haldokló betegek feküdtek, rettenetes színben, szörnyű büdös levegőben. A harmadik ajtónál már sírtam, aztán végre találtam egy fehér köpenyest, aki segített megtalálni az orvost, akit kerestem.
Kedves és nyugodt volt. Megvizsgált és sajnálkozva közölte, hogy a TB nem engedi, hogy ma lépjen is az ügyemben, mert a belvárosban az ambulancián már aznap bekerültem a rendszerbe. Másnap reggelre visszahívott soron kívül, biopsziát tervezve.
Hazaérve újra felhívtam a férjemet, aki addigra még jobban aggódott. Sose hallottam még ilyen idegesnek a hangját. Ő már akkor tudta. "Azért kezelnek ilyen sürgősséggel, mert nagy a baj. Minden tünet stimmel: bélpanaszok, bal oldali nyaki nyirokcsomó, fulladás. Ez limfóma." Mi az a limfóma?, kérdeztem...
Milyen különös! Annyi furcsa, extrém betegség tünetét ismerem, valahogy megragadtak a memóriámban, ahogy hallottam róluk, de épp a limfómáról fogalmam sem volt.
Másnap együtt mentünk a Pulmonológiára a biopsziára. Egész délelőtt vártunk, már az ájulás környékezett az idegességtől. Volt egy hörgő, teljesen leépült ember, akit otthagyott a mentős. Sírhatnékom volt, iszonyú volt az egész. Végre behívott az orvos és miután megvizsgált újra, azt mondta, feleslegesen nem szúr meg, inkább
elküld CT-re. Egy közeli városba küldött, mert ott hamarabb kaptunk időpontot. A CT-t sürgősséggel kérte, ismertetve telefonon az esetemet. Ez szerdán volt, s a következő hét hétfőjére kaptam időpontot.
Csütörtökön el kellett mennem a helyi ambuláns Fül-Orr-Gégészetre, hogy onnan is vigyek szakvéleményt. Egy egykedvű és goromba orvos fogadott. Megragadta a csomót és elkezdte ropogtatni, mintha össze akarná roppantani. Felszisszentem kínomban, erre ő lediktálta az asszisztensnek: "Enyhén fájdalmas nyirokcsomók. Ultrahangra továbbküldve." Az ultrahangra január 26-ra kaptam időpontot, s visszamentem az orvoshoz, hogy megkérdezzem, vajon nem lesz-e az kicsit későn. Csodálkozva meredt rám és megkérdezte, milyen ultrahang?! Emlékeztettem, hogy öt perce találkoztunk, megnagyobbodott nyirokcsomó a nyakon, stb... "Ja igen... Ráérünk, ha addig készül CT és mégis sürgős, akkor majd megsürgetjük azt az ultrahangot."
A CT-re hárman mentünk, mert senkire nem tudtuk rábízni a kicsi lányunkat és az ovi még nem volt nyitva, amikor kora reggel elindultunk a szomszédos városba a CT-re. Addigra a nyakamon megjelent még egy tojásdad csomó. Fél nyolcra kellett menni, de már egész sokan voltak. Kicsit izgultam, de egyáltalán nem volt vészes. Sikeresen bekötötték az infúziót, amit gépileg adagoltak, egész futurisztikus volt az egész folyamat. Magamra hagytak egy fém ágyon, égnek emelt karral, aztán egy másik szobából mikrofonon adták ki az utasításokat ("tartsa benn a levegőt, fújja ki, stb.). A CT egy hatalmas gyűrűre hasonlított, s az ágyat oda-vissza tologatták benne, hogy az egész mellkasomról felvételeket készítsenek. Egyáltalán nem volt nyomasztó vagy ijesztő, majd egész gyorsan vége is lett.
Kint várni kellett egy kis ideig, míg az orvos kiértékelte, kaptunk egy leletet és egy cédét, aztán indulhattunk is vissza a kiindulópontra: a pulmonológushoz. Elolvasta és lefordította: nincs pulmonológiai betegségem, de a nyakamon, a két tüdő közötti üregben 1-4.5 centiméteres nyirokcsomók vannak. Ő volt az első orvos, aki kimondta a rettegett szót, hogy sajnos lehet, hogy limfóma, de más is lehet. Minél hamarabb szükséges lenne kivenni az egyiket a nyakamból, hogy megvizsgálják szövettanilag. Elolvasta a rendkívül alapos gégész véleményét, s úgy döntött, felhívja az osztályvezető főorvost, hogy rábízzon. Sajnos épp szabadságon volt, de egy másik, nagyon jó szaktekintélyhez küldött, aki már másnap reggel 9-re várt.
